Ugrani kell!

Frei Tamás „Az Agrárbáró” megjelenése kapcsán épp itthon van. Szikárabb lett, és látszik az arcán, sugárzik a lényéből a jó minőségű élet. Hát, igen. Ő megcsinálta, megteremtette, elérte. Szeretném megérteni – hogyan?

Éltél már Dublinban, Londonban, Svájcban, Amerikában is… Azt mondtad, három hónap alatt meg lehet ismerni egy kultúrát és sok mindent be is építhet magába az ember. Milyenné tesz ennyi váltás és változás?

Még inkább befogadó, elfogadó leszel, kíváncsi, nézelődő, mert mindent próbálsz rendszerbe foglalni. Állandóan kénytelen vagy megérteni valami mást, újat, és figyelő karakterré válsz, nem pedig észosztóvá. Toleránsabb lesz az ember, és ez szerintem jó.

A kockázattól nem féltél? Elbukom, elvesztem mindazt, ami már végre megvan… Ezek hülye szavak? Felesleges fékek?

Hülye szavak, mert a nyugati világban azt látod, hogy nem félnek. Mitől félsz Magyarországon? Mit buksz el? Libériában félj, ahonnan jön ez az egész emberáradat! Bírom azt, hogy a szíriaiakat fogadjuk be, mert ott háború van. Miért? Afganisztánban nincs? Jemenben nincs? Fölnéznek az égre, és dobálják a bombát. Ott félj! Itt mitől? Késve hozzák ki a kávét és hidegen? De tényleg. Ha teljes spektrumában – Jemen és New York ívében – nézed a világot, akkor ezek piti félelmek. Itt nincs mitől félnie 9 millió embernek.

A Café Frei épül és működik. A sorozat folytatódik, hisz az „Agrárbáró” után jövőre ígéred a „Berlini játszma” című kötetet. De azt is látom, hogy mindig készülsz valami másra, újra.

Most egy nagyon fontos stádium van a kávé területén. Magyarországon megcsináltuk, amit akartunk. A legnagyobb önálló kávézólánc lettünk, ami nem kis fegyvertény, mert a legnagyobb nemzetközi cégekkel versenyzünk. Ők buknak ezen a piacon, mi nem, pedig ők kétszer annyiért adják, amit mi feleannyiért. Fölépítettünk a barátommal egy működőképes rendszert, és a következő lépés, hogy el tudjuk-e vinni külföldre. Eddig azért dolgoztunk, hogy ezt kipróbálhassuk.

Nem lett közben itthon nagyon sok irigyed?

De. Hát Magyarország irigykedő ország. De Miamiban – irigység nem irigység – olcsóbb élni, mint itt. Bocs, kétszáz forint a benzin. Én, amikor bevásárolok, és a legvégén fizetek a pénztárnál, figyelve, hogy a bevásárlókocsiban mennyi dolog van térfogatát tekintve, kevesebbet fizetek, mintha itt tenném. Ez persze életszínvonal kérdése, hogy ki mit tesz bele a kosarába. Nem akarom ezt ennyire leegyszerűsíteni, de ez megint csak a félelem: ja, Amerika biztos kegyetlen drága! Úristen, Amerika! Kittenberger Kálmán két hónapot ment Afrikáig. Ha valaki beül itt az autóba, mire leér a horvát tengerpartra, én már Miamiban vagyok. És egyébként, ha jól veszed a repülőjegyet, ugyanannyi, mint amennyi benzint és autópályadíjat kifizetsz. Nézőpont kérdése. És engem irigyelnek, hogy Miamiban élek. És te miért nem? Ki tart vissza? Magadat tartod vissza. Persze nem akarok szélsőséges lenni, mert nem ilyen egyszerű annak, aki nem beszél nyelveket és egy gyárban dolgozik. De nem róluk beszélünk. A környezetemben sokan vannak, akik megtehetnék, de mégse lépnek. Miért? Mert nincs képzelőerejük. A jó élethez nem csak pénz kell, hanem energia és képzelőerő is. És ez itt sokakból hiányzik.

Nem látlak zaklatottnak, elgyötörtnek, miközben rengeteg mindennel foglalkozol.

Most sokkal jobban, nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban élek. Nem az élet dobál, hanem én tartom kontroll alatt, hogy mi történik velem. Az évtizedeimről kérdeztél, és azt hiszem, egy lineáris jellemzőjük van – afelé haladok, hogy egyre szabadabb ember legyek. Föl kellett például mondanom a tévében ahhoz, hogy szabadon mozoghassak, különben örökre ideláncolt volna, hogy itt a produkciós iroda. Sok ilyen „T” elágazás volt, hogy balra vagy jobbra menjek? És az alapján néztem rá, hogyan leszek függetlenebb? Nem az volt a rendező elv, hogy mikor lesz több pénzem. Most már azt gondolom azért élek jobban, mert abszolút szabad vagyok. Ha viccesen azt mondanám neked, hogy figyelj, a jövő héten költözzünk el fél évre Ausztráliába, tudsz jönni? Mit válaszolnál? Mert én mehetek, ha akarok! Ehhez olyan bizniszt kell felépíteni, amit lehet laptopon intézni. Ebben az értelemben abszolút sikeresnek érzem az elmúlt évtizedeimet. Sikerült az, ami sokáig nem is volt tudatos: Én szabad ember akartam lenni! Ezért vagyok jól, de ehhez szerencse is kellett. Mondhatod, hogy milyen klassz srác vagyok, mert én el mertem ugrani. De tudnod kell, hogy sokszor benne volt a bukás lehetősége… Eddig szerencsém volt.

Nem félsz, hogy egyszer véget ér ez a kegyes állapot?

De. Újabban eszembe jut… Már annyit ugrottam, és mindig jól landoltam. Kezdek kicsit félni az ugrásoktól. Hogy ne kísértsem már a sorsot. Mi nem jó még? Minden jó. Elég volt! Stop! De hát persze nem így lesz. Hisz ismerem magam…

(Teljes interjú és forrás: life.hu)