Nehéz véleményformálónak lenni, amikor minden a…

Nehéz vélemény­for­máló­nak lenni, amikor min­den a lee­gysz­erűsítés irányá­ba hat, miközben szá­mom­ra kom­p­likál­tak a dol­gok. Árnyal­tan beszél­ni hosszadal­mas dolog, és nem egysz­erű még egy ilyen inter­júban sem. Ha a pályáját, a szerepeit nézem, akkor az az érzésem, hogy mintha két külön­böző én küz­dene egymás­sal: a vic­ces, állandóan bohóck­odó és a komoly, bölcs fér­fiú… Nem hiszem, hogy ez egy küzdelem. A jó bohóc­tré­fa filo­zofikus. Ez most fel­lengzősen hangzik, de az igazi, nagy nevet­tetők nyil­ván­valóan épp ettől fele­j­thetetlenek. Külön­ben is szeretem az összetett, nem fekete-fehér helyzeteket. Bízom abban, hogy sik­erül fontos dol­go­król beszél­nem, amikor vígjátékot készítek, de ha egy fáj­dal­mas történetet mesélek el, abban igyek­szem fülön csíp­ni a groteszk ele­meket. Az egy másik kérdés, hogy a humor nyil­ván kelendőbb árú. Az És Rómeó és Júlia… előadás­sal – ame­ly már 17 éve műsoron van – bejár­tuk Európát, több mint 400 alka­lom­mal ját­szot­tuk Eszter­rel, a feleségem­mel, ez nekünk fontos, speciális előadás, de az állandóan ismételt Beu­gróhoz és a szin­tén gyakran műsor­ra tűzött Üveg­ti­gr­ishez képest nyil­ván kevesebben lát­ták. Ez nor­mális. Olyan ez, mintha szá­mon kérnénk a mag­yar költőn, hogy miért 500 példány­ban jelenik meg egy vers­eskötet. Erről nem ő tehet, hanem a piac. Ez a nép­sz­erűség átka? Vagy előnye. Is-is. Hoz­zám tapad egy kép, de ezzel nincs bajom. A sznobériá­val van. A sik­er nem jelent automatiku­san felületességet. A műfaj önmagában nem jelent sem­mit. Igaz és hatá­sos vala­mi, vagy nem. Ennyi. Jóle­sett, hogy az 1945 című film­ben egy tel­je­sen más karak­tert alakíthat­tam, jól esett Török Feri bizal­ma. Az némi­leg zavart, hogy volt, aki rop­pant ked­vesen, mégis bosszan­tó vehe­men­ciá­val csodálko­zott rá, hogy ilyet is tudok. A lényeg, hogy szerenc­sés emberként min­den­féle műfa­jban és szerep­kör­ben dol­go­zha­tok évek óta. Épp ezt élvezem. Mega­datik Básti Juli­val, George-ot ját­szani a Cen­trál Szín­házban a Nem félünk a farkastól­ban, közben új részeket for­gatunk az improvizá­ciós előadá­sunkkal, a Beu­gró­val. És van még egy szem­pont: bizonyos értelem­ben ez is piac. Én nem tar­to­zom egyik sza­k­mai körhöz, holdud­varhoz sem. Így alakult. Ebben nyil­ván én is benne vagyok. A szemé­ly­iségem, a független­ség istenítése, a különál­lás bája. Ennek azon­ban van­nak következményei. Kevesen kívánc­si­ak a saját holdud­varon kívüli történésekre. Egy kevés­bé szem előtt lévő előadás, amit nem a sza­k­ma teny­erén hor­do­zott szín­házi kör­ben hozol létre, el tud sül­lyed­ni az infor­má­ció tengerében. Egysz­erűen nem esik szó róla. Nem írnak róla kri­tikát. Nincs. Sose volt. Egy bará­tom azt mond­ja, nem elég a tojást meg­to­jni, kuko­rékol­ni is kell hoz­zá. A mar­ket­ing nem az erősségem. De ősz­in­tén szól­va olyan sok energiát nem pazarol­nék már ennek a bon­col­gatására. Ha nem tar­to­zol a kánon­hoz, a közön­ség a leg­fontosabb támas­zod. Gon­do­lom, azt is sokan a fejéhez vágták már, hogy szét­forgác­sol­ja, aprópénzre vált­ja a tehet­ségét… Az aprópénzt nem értem. Elvétve volt egy-egy nehéz pil­lanat az életem­ben, amikor elvál­lal­tam olyan munkát, melyről sejtet­tem, hogy nem lesz benne örömöm, csak a pénztárnál. A műfa­jokkal kapc­so­latos sznobériát már érin­tet­tem. Csinál­tam rek­lá­mot is. Több százat utasí­tot­tam vis­sza, és csak azt vál­lal­tam el, ame­lyik­ben talál­tam színészi kihívást. És igen, örömöm is volt benne. Melles­leg rengeteg díjat nyertek vele a meg­bízóim. Ha válasz­tanom kel­lene, hogy kom­pro­mis­szumokat kötve, egy hely­ben ülök békében, vagy ezt a faj­ta, fel­lengzősen szól­va reneszán­sz életet élem, akkor ma is az utób­bi mel­lett dön­tenék. Ez per­sze valóban túlpörgést jelent, de meg­tan­ul­tam sor­ren­det felál­lí­tani. Például augusz­tus­ban, szeptem­ber­ben, mikor a Lóvátett lovagokat ren­deztem a Pesti Szín­házban, sik­erült leál­lí­tanom min­den egyéb ügyet. Napi két pró­ba esetén ez nem is mehet másként. Ilyenkor vis­zont a bemu­tatót követő egy hónap biz­tos a fel­tor­ló­dott ügyek elren­dezésév­el zaj­lik. Nehezen ter­vezhető ebben a sza­k­mában az élet, szabadúszóként különösen. Az ember rákénysz­erül arra, hogy több vasat tart­son a tűzben, és valóban össze tudnak csúszni a külön­böző munkák. Az is igaz, hogy nehezen tudok nemet mon­dani, még mindig megható­dom, ha vala­ki bízik ben­nem. Jelen­tős ered­ményként könyvel­heti el, hogy mind­három gyereke követi a sza­k­mában. Örül, hogy így alakult? Sem­mi más nem érdekel, mint hogy jól érez­zék magukat. Ha boldog pék lenne a fiam, akkor annak örül­nék. És az is nyil­ván­való, hogy teher nekik két ilyen szülő. Imá­dom őket, amit csinál­nak, ahogy gon­do­lkod­nak. Ebben is szerenc­sés vagyok, mert azért ez nem törvénysz­erű. A nagylányunk Eszter első házasságából Mon­treál­ban végzett színész sza­kon, most Toron­tóban él. A fiam har­madéves film­ren­dező sza­kon Budapesten, és szin­tén har­madéves színész hall­gató ugyanitt a legkisebb lány­om. Ők évfolyamtár­sak, és már dol­go­z­tak is együtt. Ültem már úgy vetítésen, hogy a lány­omat néztem, aki a fiam kisfilmjének fősz­erepét ját­szot­ta. Ennél sokkal töb­bet nem lehet az élet­től kérni. Az 1945 kapc­sán említette, hogy sokan rác­sodálkoz­tak önre ebben a szerep­ben. A film már több hónap­ja műsoron van, sor­ra nyeri a fes­z­tivál-díjakat. Milyen szemé­lyes reak­ciókat tapasz­talt? Felka­var­ta az embereket a környezetem­ben, egyébként engem is. A berli­ni film­fesz­tiválon lát­tam először, és engem is beszip­pan­tott, pedig több­nyire a színész először nem jó néző, mert a saját hibáit nézi ilyenkor, és nem a fil­met. Nagy­on fontos alkotás, sok szem­pont­ból. Végre szem­benézünk önma­gunkkal, a múl­tunkkal. Per­sze egyikünk sem tud­ja, hogyan viselkedett vol­na egy ilyen kiélezett történel­mi helyzetben. A film nem is ítélkezik. Nem ment fel senkit, az álta­lam ját­szott fig­urát nem is lehet. Felfest egy árnyalt képet, és ez az árnyalt­ság szá­mom­ra a film egyik legfőbb erénye: nem egy bűnös falu sötét gazem­ber lakóit látjuk, nincs lee­gysz­erűsítés. Sok­féle bűn van, más-más lép­tékű. És sok­féle ok. Ez nem rel­a­tivizálás, ez emberi. Talán ezért söpör be ennyi közön­ségdí­jat is. A történel­mi szi­tuá­ción túl leginkább arról szól szá­mom­ra az 1945, hogy mi az, ami még bele­fér, med­dig van rend­ben az, hogy hasznot húzunk bizonyos helyzetek­ből. A film­ben két fan­tom is elég ahhoz, hogy a lát­szat-béke összetör­jön. A két ismeretlen zsidó meg­je­lenése a faluban „kiborít­ja a bilit”: a jegyző fia nyil­ván koráb­ban is sejtette, hogy a neki szánt bolt nem tel­je­sen tisztessége­sen lett a család­jáé, mint ahogy azt is, hogy a menyass­zonya nem szerelem­ből készül hoz­zá­men­ni, de min­denbe bele­ment egészen addig, amíg nem kel­lett szem­besül­nie a sejtésekkel. Tény­leg elég egy kis lökés ahhoz, hogy vala­ki kilép­jen az önként vál­lalt amoral­itás­ból? Lehet per­sze azt is mon­dani, hogy nem egészen élet­sz­erű ez a nagy lelki­is­meretfurdalás-roham… Nem tudjuk, kik vagyunk, mire vagyunk képe­sek. Nem tudjuk, kiben mi lakik. Néha olyan kevésen múlik, mit tesz egy közösség. Erről eszem­be jut a Mil­gram-kísér­let, ame­lyet először még a 60-as évek ele­jén végeztek el Amerikában. Azt mondták a résztvevőknek, hogy a kísér­let a bün­tetés hatását vizs­gál­ja a tan­ulási folya­ma­tra. A kísér­letvezető elmag­yaráz­ta, hogy az üveg­fal mögött, egy vil­lam­osszéknek tűnő ülőal­ka­lmatosság­ban leszí­jaz­va várakozó embereknek egysz­erű felada­tokat kell megolda­niuk, és ha hibáz­nak, bün­tetésként áramütést kap­nak, min­den egyes hibás válasz után egyre nagy­ob­bat. Nekik pedig az lesz a fela­datuk, hogy a kísér­letvezető utasítására a beren­dezést kezeljék. Az ered­mények min­denkit megdöbben­tet­tek: A résztvevők 65 száza­lé­ka a halá­los 450 voltos áramütést előidéző gom­bot is meg­ny­omta, miközben az üveg­fal túloldalán lévő ember hörögve kérte, hogy hagyják abba. Azó­ta egyébként több­ször megis­mételték a kísér­letet külön­böző for­mában, és mindig hason­lóak voltak az ered­mények. Nem hiszem, hogy az az 65 száza­lék azt gon­do­l­ná magáról, hogy képes erre… Nyil­ván alig észreve­hető kis hitványsá­gokkal kezdődik min­den, és fokozatosan, apránként történik a vál­tozás. Hol jössz rá, hogy ez már aljasság? – egy életen át érdekelt ez a kérdés. Hogy néz a tükörbe vala­ki, akinek a cse­lekede­tei nyil­ván­valóan undorítóak. Ha elfo­gad­juk azt, hogy tény­leg egy kis lökés is elég a jó útra téréshez, akkor ez azt is jelen­ti, hogy min­denk­inek az egyéni felelőssége megad­ni ezt a lökést. És minél ismer­tebb vala­ki, ún. vélemény­for­máló, annál nagy­obb ez a felelősség… Nehéz vélemény­for­máló­nak lenni, amikor min­den a lee­gysz­erűsítés irányá­ba hat, miközben szá­mom­ra kom­p­likál­tak a dol­gok. Árnyal­tan beszél­ni hosszadal­mas dolog, és nem egysz­erű még egy ilyen inter­júban sem. Csak az a baj, hogy ha nagy­on árnyal­tan akar az ember fogal­mazni, akkor abból gyakran hall­gatás lesz – ezt én is több­ször tapasz­tal­tam –, mert kevés a mindig érvényes mon­dat. Ugyanakkor néha mégis szük­ség lenne annak kimondására, hogy ez már nem fér bele. Hogyan lehet segíteni ebben a határhúzás­ban? Az 1945 például empatikussá tesz min­den irány­ban, ami nagy­on fontos. Pont ez hiányzik ma. Eszem­be jut egy tel­je­sen más pél­da: amikor a romá­ni­ai for­radalom ide­jén elin­dul­tak a teherautók az élelmisz­erekkel, gyó­gysz­erekkel, és nem­c­sak Erdélybe, hanem egész Romániá­ba, akkor abban reménykedtem, hogy megszűnik ez az osto­ba szem­benál­lás, aminek, per­sze tudom, meg­van az oka a történelem­ben. De annyi fáj­dal­mat okoz­tunk már egymás­nak, ugyanitt élünk, nagyjából Euró­pa közepén, az isten szerelmére, a kultúránk is ezer szál­lal kapc­solódik. Értjük egymás humorát, las­san túl kel­lene lép­nünk sok min­de­nen! Azután ahogy megszűnt az éles helyzet, szét­mál­lott a varázs. Ha már a román-mag­yar vis­zonyt hoz­ta fel példá­nak, és az empá­tia fontosságáról beszélt, én pont azt érzem, hogy ha tény­leg empatikus vagyok, átérzem mind­két fél érveit, traumáit, akkor oda jutok, hogy nincs megoldás, nem lehet meg­békélés. Az empá­tia csak az első lépés. Ha gesz­tust tesz az ember, akkor talán jön egy vis­zont-gesz­tus, és szép las­san… Jó, de ki tegye meg az első gesz­tust? Valakinek el kell kez­deni… Egy osto­ba közlekedési példát tudok mon­dani, ami nyil­ván profán ebben a helyzetben. A 80-as évek­ben történt, amikor még a Bajc­sy-Zsilin­szky úton volt kan­yar­o­dósáv, én pedig rohan­tam a Rádió­ba. Ott áll­tam a kan­yar­o­dósávban, és a mögöt­tem lévő teherautó miat­tam nem tudott befor­dul­ni. Én nem egy ilyen úri fiú vagyok, hanem koc­si­ból kipat­tanós faj­ta, függetlenül a méreteimtől. Elég durván káromkodott mögöt­tem a sofőr, úgy­h­ogy kiu­grot­tam, és elkezdtem én is dühödten szid­ni, amíg rá nem jöt­tem, hogy neki van igaza. Ő csak azt lát­ta, hogy én dühöngve kiszáll­tam a koc­si­ból, majd mire odaértem hoz­zá, már más tónus­ban foly­tat­tam: elnézést kértem, ráadá­sul még azt is hoz­zátet­tem, hogy ne haragud­jon, állandóan rohanok, szé­gyellem, nem így kel­lene élni, boc­sás­son meg. Sik­erült egy valóban ősz­inte monoló­got előad­nom, és akkor a másod­perc tört része alatt a másik fél is vál­tott, a leg­nagy­obb békében vál­tunk el…Néha csak ennyi kell, de egy ilyen első lépésen sok múlik, az biz­tos.