Mikó István: Nem vagyok egy otthon ücsörgő típus

Mikó István rendszeresen járja az országot, amerre színház van ő dolgozik, játszik és rendez, vagy mindkettőt egyszerre. Legutóbb a Turay Ida Színház falai közé költöztette be a „Szerelmet” a közönség nagy örömére, de tele van tervekkel az új évben is. A Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, zeneszerző, érdemes művész a családi körben ünnepelt karácsonya után idén is, az immár hagyománnyá vált szokásával, termálvizes fürdőzéssel töltötte január első napjait.

– Beköltözött a Szerelem a Turay Ida Színház falai közé. Hogyan történt mindez?

– Darvasi Ilonának ajánlottam ezt a darabot. Már a főiskolán is nagy élmény volt számomra, amikor az előttem járó egyik évfolyam előadta ezt a művet; akkor is nagyon tetszett! Barta Lajostól ritkán látunk darabokat nagy színházakban, talán a Szerelem a legismertebb. Nagyon szép a nyelvezete, és jók a szerepek, engem elsősorban ez izgatott. Ahogy Csehov Három nővérében, itt is van három leányzó, akik ugyan nem Moszkvába vágynak, de ki akarnak törni a családi kötelékből, mindegyikük szerelem után vágyik. Hogy egy vidéki kisvárosban találnak-e megfelelő párt maguknak, találnak-e lehetőséget a kitörésre, az életre? – erről szól a darab.

– Milyen előkészületek előzték meg a bemutatót?

– Hagyományos próbafolyamatok. Nem volt igazán sok időnk rá, valamivel több mint egy hónap, de mindenkivel sikerült a szerepet átvennünk. A közös játékra pedig könnyen ráhangolódtunk, főleg a főszereplő három lány, hiszen nekik sok közös jelenetük van.

– Milyen koncentrációt igényel játszani egy előadásban és egyszerre rendezni is azt?

– Mindenképpen más feladat, hiszen én is fent vagyok a színpadon, a családfő, Szalay nyugalmazott mérnök szerepében. A feleségemet Détár Enikő alakítja, a három lányt pedig Szilvási Judit, Magyar Bernadett és Bodor Szabina. Engem nem tudnak kontrollálni, hiszen  közöttük vagyok a színpadon a közös jeleneteknél, de azért nagyon sok olyan zárt lehetőség van, amikor én lentről ugyanúgy tudok instruálni, mintha nem is lennék benne a darabban. Egy kicsit skizofrén a helyzet, hogy  picit többet foglalkozom másokkal, mint saját magammal, mert amikor elindul a játék, nekem azonnal ki kell lépnem a szerepemből és rendezőként szólok hozzájuk. Nem könnyű, de meg lehet szokni ezt a helyzetet, szerintem rutin kérdése is, hogy az ember hogyan tudja magát függetleníteni. Természetesen eljön az a pillanat, amikor már a színészek kezébe kell adnom a szerepet, a főpróba előtt egy nappal például már nem szabad őket instrukciókkal zavarni a színpadon, hagyni kell, hogy meg tudják élni a szerepüket, hiszen az már az övéké.

– Milyen visszajelzéseket kapott a darab és a rendezés kapcsán?

– Nagyon sok ismerősöm látta és ismeretlenek is. A visszajelzések alapján szeretik az előadást.

– Novemberben volt a premier, hogy teltek az év utolsó hetei?

– Dolgozom a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz darabot rendezem és ebben is játszom. Úgyhogy valószínűleg ez most már így is lesz: szeretek benne lenni abban a darabban, amit rendezek. Az ünnepek közeledtével kicsit sűrűsödtek a feladatok és összetorlódtak az események. Érdekes, hogy novemberben és decemberben rengeteget játszanak a színházak. Folyamatosan járom az országot, elég sokat autóztam, ami a téli időszakban  nem életbiztosítás, de ez is hozzátartozik a mobil életmódhoz, amit folytatok.

– Hogy teltek az ünnepek, karácsonykor is játszott?

– Egész véletlenül egyik ünnepnap sem játszottam, így kivételesen otthon voltam. A fiaimmal és a párommal töltöttük a karácsonyt, megosztottuk egymás között az ünnepet. Szeretem ezt az időszakot, de én az „utolsó pillanatosok” közé tartozom. Az ember eltervezi, hogy mit fog majd a másiknak venni, mire van szüksége, de aztán a rengeteg munka miatt elcsúszik a kivitelezés. Én nem szeretem év elején megvásárolni a karácsonyi ajándékot, de van, aki  meglát valamit és elteszi későbbre, hogy az milyen jó lesz majd az egyik szerettének az ünnepekkor… Én frissen szerzem be az ajándékokat.

– Mi kerül az ünnepi asztalra, szokott például halászlét készíteni?

– Nem igazán főzök, én inkább az ételek nagy fogyasztója vagyok. Nálunk inkább a majonézes burgonya, valamiféle hússal, vagy a töltött káposzta a népszerű. De kimondottan hagyományos ételeink nincsenek, pillanatnyi ötlettől vezérelve is készülnek fogások az ünnepi menüben, így például idén vadétel volt terítéken.

– Az év vége közeledtével vissza szokott gondolni az elmúlt évre?

– Nem nagyon, mert mindig be van osztva az egész évem. Egy dologra azonban vigyázok, amikor eljön szilveszter: immár tizenéves hagyomány, hogy január első napjait Bükfürdőn töltöm. Addigra már érzem, hogy szükség van egy kis lazulásra, a csontjaim, a szervezetem felerősítésére és erre kiváló a bükfürdői termálfürdő vize. Imádom a kinti mínuszban ezt a kellemesen meleg vizet!

– Azt mondják, amilyen az új év első napja, olyan lesz az év is…

– Nálam ez máshogy működik, mert elég keveset tudok pihenni és év közben szinte nem is jutok el máskor ide, pedig nagyon szeretem ezt a helyet.

– 2020-ban kerek évfordulót ünnepel, hiszen 70 éves lesz. Bizonyára tele van tervekkel, mit tartogat az új esztendő?

– Alkotó emberként nemcsak a színházra koncentrálok, hiszen zenét is szerzek, komponálok és sokszor megmozgatja a fantáziámat olyasmi is, amiről elsőre nem is gondoltam volna: találok például egy gyönyörű verset, vagy egy elbeszélő költeményt és nagy örömmel tölt el a megzenésítése. Ahogyan az is nagy boldogság volt számomra, hogy 2019-ben ünnepeltük a Kaláka együttes 50 éves fennállását, amelynek én is alapító tagja vagyok. Nem jászom aktívan a zenekarral, csak néhány alkalommal év közben, amikor meghívnak, de ezt a műfajt én találtam ki az együttesnek, ahogyan a nevét is én adtam annak idején. Örülök, hogy ez egy jó „találmány” volt és egy jó csapat jött össze, hiszen a fiúk azóta is együtt vannak. 50 év nem kevés, még gombócból is sok. Furcsa volt visszaemlékezni. Volt jó néhány közös ünnepi koncertünk is, legutóbb a Müpában játszottunk nagyon jó hangulatban.

– Tehát továbbra is zene és színház…

– Igen. Soha nem voltak szerepálmaim, de valami mindig megfogja az agyamat, valami beférkőzik a gondolataim közé és ha van lehetőség létrehozni, akkor azt megpróbálom színpadra állítani és keresek helyet neki, ahol ezt meg lehet tenni. A Turay Ida Színház mindig számít a munkámra és bár nyugdíjas vagyok, mindenfelé megfordulok az országban, amerre színház van. Játszom Sopronban, a korábban említett Zenthe Ferenc Színházon kívül van egy nagyon kedves csapat Nyíregyházán, a Mandala Dalszínház, akikkel szintén bemutatóra készülök az új évben. Folyamatosan vannak munkák és lehetőségek, engem ez tart életben, nem vagyok egy otthon ücsörgő típus. Persze, szeretek kikapcsolódni, olvasni, zenét hallgatni, regenerálódni, de egy hét után mindenütt elunom magam, lehet az a világ leggyönyörűbb helyszíne is, mert én mindig arra várok, mikor kezdhetek el vagy végezhetek el egy újabb feladatot.