Ha csinálunk valamit, helyezzük magasra a lécet – interjú Darvasi Áronnal
Március végén mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem az Amphitryont Darvasi Áron IV. éves színész hallgató rendezésében. A Kleist és Moliére művek alapján, saját szövegek felhasználásával készült darabban az osztálytársak mellett vendégként Bordás Roland kapott szerepet. A fiatal alkotóval élete első rendezéséről, a színházcsinálás iránti vágyról, türelmetlenségről, közös gondolkodásról, a volt osztályfőnökről, Marton Lászlóról és saját harcairól beszélgettünk.
Egy színész hallgató miért kezd el rendezni?
Talán ott kezdődött az egész, hogy az egyetem előtt a KIMI-be jártam (Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola – a szerk.) és ott megrendeztem egy saját darabomat. Csak egyszer játszottuk, de úgy emlékszem, hogy szerették. Már akkor érdekelt a színészeten túl maga a színházcsinálás.
Miért? Nem elégít ki a színészet?
Egyelőre még keresgélem a helyemet és az utamat. Az biztos, hogy nem tudom magam máshol elképzelni, mint a színház világában, de azt sem, hogy csak színész legyek vagy rendező vagy drámaíró. Felvettek színész szakra, ami életem nagy vágya volt. Azt is tudtam, hogy ez az alapköve annak, hogy később más területeket is kipróbálhassak. És tessék, most ott vagyok a Padláson és rendezek. Ráadásul az osztálytársaimmal, ami nagyon nagy biztonságot jelent. A mi taníttatásunk, neveltetésünk, hogy is mondjam, mindig több volt, mint egy színészképzés. Sokkal többször próbáltak minket a színházcsinálásra, egy komplex gondolkodásra tanítani. Marton tanár úr mindig azt mondta: egy jelenetnek te vagy a rendezője, a világosítója, a dramaturgja és színésze. Talán nem véletlen, hogy a korábbi színész osztályaiból olyan emberek kerültek ki, mint ifj. Vidnyánszky Attila vagy Bodó Viktor, akik rendezőként is bizonyítottak.
Miért az Amphitryont választottad életed első rendezésének?
Upor László tanár úr az egyetemes drámatörténet órán rengeteg drámát olvastatott velünk, legalább is ő nagyon igyekezett, az most más kérdés, hogy ebből hányat olvastunk el, na mindegy, a lényeg, hogy így akadt kezembe Kleist Amphitryonja. Elolvastam és azt hiszem, leginkább a szörnyűsége tetszett meg. Hogy hogyan lehet ilyen könnyed humorral, vígjátéki formában arról beszélni, hogy isten hogyan él vissza a hatalmával és hogyan teszi tönkre az emberek életét. A másik pedig, hogy iszonyatosan nehéz, ezért hihetetlenül nagy kihívásnak tűnt. Maximalista csávó vagyok, és azt gondoltam, ha csinálunk valamit, helyezzük magasra a lécet. Nem az a cél, hogy tökéletes előadást csináljunk, hanem hogy közösen mit értünk meg belőle és azt hogyan tudjuk megvalósítani.
Decemberben egy rendező vizsgában épp az Amphitryonban játszottad a címszerepet. Igaz, az Moliére volt és nem Kleist…
Ez nagy szerencse volt. A kaposvári skacokkal dolgoztam benne. Szász Julival, Cseke Csengével, Kisari Zalánnal, Kocsis Gabival. Habár én úgy gondolok vissza, hogy nem sikerült megoldanom a szerepet, a srácokkal nagyon szerettem dolgozni. Később viszont át tudtam adni Bordás Rolinak hasznos dolgokat, amiket nekem mondott Bagossy tanár úr, amikor én játszottam Amphitryont. Szóval, ha úgy vesszük, a színészi “bukásom” a rendezésem előnyére vált. Mindenesetre nagyon megtetszett, hogy míg a Kleist darab Sosias lámpás monológjával kezdődik, Moliére első jelenetében az Éj és Merkur diskurál, ahol beavatják a nézőket abba, mi is fog történni. Ezt fontosnak éreztem, ezért odaillesztettük az elejére Dohy Balázs dramaturggal. Amúgy is változtattunk itt-ott a szövegen, szórendeket cseréltünk, sokszor magyarítottuk vagy maivá tettük a mondatokat. Szabó Lőrinc fordításából indultunk ki, amihez hozzátettünk Forgách Andrástól ezt-azt és még beleírtuk a saját mondatainkat is. Szerintem nem lett igazán jó a szövegkönyv. Nem lehet ennyire csapongani.
A ti olvasatotokban miről szól ez a darab?
Az én olvasatom szerint ez a hatalommal való visszaélésről szól. A próbafolyamat elején megfogalmaztunk egy tételmondatot, ami így szólt: „Egy felsőbb hatalom a saját vágyainak kielégítésével és akaratának érvényesítésével hogyan teszi tönkre az embert, akitől függ.” Amikor kiválasztottam, még nem volt plusz jelentése. Aztán megtörtént, ami megtörtént, amitől hirtelen nagyon aktuálissá vált számunkra ez a téma. Azóta is az. Nagyon érzékeny dolog ez mindannyiunk számára. Az osztályunk azóta valamennyire szétesőben van. Viszont ez a munka újra összekovácsolt minket, ezért is sajnálom, hogy nem tudott benne lenni mindenki. Engem annyira felzaklatott az egész, hogy azóta sem találom igazán a helyemet. Zavarban vagyok, ha erről kell beszélnem. Nagyon szeretem Marton tanár urat, ő nagyon-nagyon jó mesterünk. Nem csak mesterünk, annál jóval több. Ő mindig az apukánknak mondja magát. Pontosan ért mindenkihez, tudja, kihez hogyan kell szólni. A róla elterjedt dolgokból mi sohasem tapasztaltunk semmit. Sőt, mindig a legempatikusabban, legerkölcsösebben járt el mindegyikünkkel egy, mondjuk ún. intimebb vagy merészebb jelenetünk kapcsán. Rengeteget dolgoztunk vele és tanultunk tőle, aztán ez az egész egyik pillanatról a másikra megszakadt. De erről nem is akarok többet beszélni. Nem szeretem ezt a témát, érzékeny terep. A Szentivánéji álom vizsgánk volt az utolsó olyan munka, ahol azt éreztem, érdemben fejlődök szakmailag. És most érzem újra ezt, de nem azért mert én rendezek, hanem mert gondolkodunk, közösen. Csodálatos dolgokat csináltak a skacok a próbafolyamat során. Rengeteget tanultunk egymástól.
Szerző: Spilák Klára
Fotó: Éder Vera
A cikk folytatását itt olvashatja!
Forrás: szinhaz.org
