„A színpadon állni egy kiváltság” Szerepekről, tanításról és sikerekről Meláth Andrea operaénekesnővel

Énekel, a Zeneakadémia tanszékvezetőjeként növendékeit egyengeti a pályán, miközben operát tanul és folyamatos felkéréseknek tesz eleget Meláth Andrea, aki a világ számos országának színpadán megfordult már. A Liszt Ferenc-díjas operaénekesnő, érdemes művész mindig arra törekedett, hogy a közlési vágy motiválja egy-egy koncerten, hamarosan a Zeneakadémia Koncertközpontjában lép színpadra Dennis Russell Davies, napjaink egyik leginnovatívabb, legeredetibb karmestere mellett.

– Május 17-én vezényli Dennis Russell Davies a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát. A koncerten ön is színpadra lép, mit énekel ezen az estén?

– Május 17-én a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében, Bernstein I. Szimfóniájában fogok közreműködni, egyetemünk zenekarával. Idén ünneplik világszerte Leonard Bernstein 100. születésnapját, ezen az estén is előtte szeretnénk tisztelegni. A koncert második részében, Mahler IV. szimfóniájában pedig az egyik kedves növendékem, Ayane Imai énekel. Mindig nagy büszkeség, ha tanítvánnyal együtt lehetek a színpadon.

– Dolgozott már Dennis Russell Daviesszel?

– Azt hiszem, ezen az estén az a legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy együtt dolgozhatok a karmesterrel, a mai zenei élet egyik meghatározó, karizmatikus és minden stílusra egyedi módon közelítő muzsikusával. Azért is nagy kiváltság ez a számomra, mert először találkozom majd vele a színpadon.

– Hogy készül a fellépésre?

– Először fogom énekelni Bernstein I. szimfóniáját, jelenleg ismerkedési folyamatban vagyok a darabbal. Fantasztikus, nagyszabású mű, lehetőségek tárházát jelenti egy énekes számára, amelyet a hangszínekkel való játékkal lehet megvalósítani. Azt hiszem, számomra a legfontosabb és egyben legnagyobb kihívás mindig a szerző által elképzelt szöveg és dallam hangszínekben való interpretálása. Ez a mű rengeteg lehetőséget ad erre. Néhány évvel ezelőtt, az Operaházban énekelhettem Bernstein Kaddish című oratóriumának szólóját, az is egy teljesen egyedi hangvételt kívánt, és lubickoltam benne. Bernsteinnek abszolút egyedi stílusa van, ami semmihez nem hasonlítható, kicsit a könnyű- és komolyzene találkozása, valami csodálatos Gospel beütéssel megfűszerezve.

– Minden előadás más-más felkészülést igényel?

– Azt hiszem, nekünk énekeseknek, pont az a legcsodálatosabb ezen a pályán, hogy mindig más-más stílust kell előadni a színpadon a legtermészetesebb módon. A felkészülések egy-egy koncertre épp ezért különböznek, mert lehet, hogy a következő alkalommal már más stílusban kell a közönség elé állni. A stílust meghatározza, mely korban élt a szerző, milyen apparátus áll az énekes mögött, s az egyik legfontosabb, hogy milyen történet, vagy szöveg áll a dallam mögött. Szerintem az énekes is egy hangszer, csak a szöveg különbözteti meg a többi instrumenttől.

– A Zeneakadémia tanszékvezetője, énekel, fellépéseknek tesz eleget. Hogy néz ki egy napja?

– Számomra egy napnak, nem 24, hanem minimum 34 órából kellene állnia, akkor talán mindent időben el tudnék végezni. Húsz éve vehettem kézhez a diplomámat a Zeneakadémián, azóta töretlenül a pályán vagyok. Több műfajt is kipróbálhattam kirándulás gyanánt, például Vukán Györggyel nagyon sok koncerten szerepelhettem, ahol az improvizációs jazz-t is kipróbálhattam. De az operett és a musical sem került el. Ám elsősorban a klasszikus repertoár áll hozzám a legközelebb, azon belül is a XX. század első felének zenéje. Bartók, Mahler, Richard Strauss, Debussy… 11 éve a tanítás is beköszönt az életembe, akkor Pécsett kezdtem tanítani az Egyetem Művészeti Karán. Az itt eltöltött 5 év a mai napig nagyon szép emlék a számomra: a növendékek által rengeteget tanultam magamról, a tanításról, amely nagyban megkönnyítette a zeneakadémiai kezdeti kihívásokat.  2012-ben Marton Éva professzor emeritus hívott meg a Zeneakadémiára tanítani, egy évre rá pedig a tanszékvezetői posztot is betölthettem. Tulajdonképpen csak ez a pozíció elég lenne arra, hogy kitöltse az ember napjait. Emellett koncertezem, operát tanulok és énekelek, valamint tanítok…

– Nem akart mindig énekesnő lenni, végül, hogy szerette meg a színpadot?

– Először a karvezetéssel kacérkodtam, eredetileg erre a pályára készültem. A Zeneakadémiára a tanáraim unszolására jelentkeztem, akik azt mondták: Andrea, neked nem háttal kell állni a közönségnek, fordulj feléjük és énekelj! A mi családunkban mindenkinek szép hangja van, és mindenki tisztán is énekel; ebben nőttem fel, így nem éreztem rendkívülinek saját magamat. Nagyon hálás lehetek a felkészítő tanáraimnak. Főiskolásként először úgy éreztem, az izgalomtól nem fogom azt a terhet kibírni, amelyet a színpadi lét jelent. Ám azt is éreztem, miután “kilöktek” a színpadra, hogy mindig volt valami mondanivalóm a közönség számára. Tehát el kellett döntenem, mit is akarok elérni ezen a pályán, s tudatosan győztem le magamban a zavaró izgalmakat. Arra törekedtem, hogy a közlési vágy motiváljon egy-egy koncerten. A színpadon állni egy kiváltság, és ehhez méltóan igyekszem minden alkalommal felkészülni.

– Mondhatjuk, hogy a szerepek találták meg önt, nem pedig ön a szerepeket?

– Sosem voltak szerepálmaim, mindig a legjobb időben és helyen találtak meg a szerepek. Az első komoly fordulópontot 2000-ben Eötvös Péter Három nővér című operájában, Mása szerepének kirívó sikere jelentette a pályámon. Abban látott Kovalik Balázs is, aki egy évre rá új beállókkal – akik még sosem énekelték a szerepeket – vitte színre Bartók Kékszakállú herceg vára című operáját, s Judit szerepére hívott meg. Ekkor 2001-et írtunk, legtöbbször a mai napig ezzel a szereppel járhatom a világot. Ausztráliát kivéve, minden földrészen énekelhettem ezt a szerepet, Európában talán minden országot bejártam vele.

– Mikor érezte azt, hogy a tudását tovább kell adnia, hogy a tanítás érdekli?

– A tanítás mindig is érdekelt, már főiskolásként, a gyakorlati tanítás órákon éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Tanárként a legnagyobb kihívás, megnyitni a növendék lelkét, abból kitisztítani a felesleges szennyeződéseket, s azután jöhet a hang csiszolása, drágakő gyanánt. Patetikusnak tűnhet, de így van! Az éneklés megfoghatatlan és tele van misztériummal, hiszen a hangszerünket nem látjuk, nem tudjuk megtapintani. A lényeg, hogy minden növendék egy-egy lélek, nem lehet mindenkinek ugyanúgy fogalmazni, abszolút egyénileg kell hozzájuk állni a közös munkában. A fejlődésüket hallani, látni viszont maga a csoda. Nagyszerű dolog látni a pályakezdésüket, ugyanazon a színpadon állni és egy darabban játszani velük. Az egész egy nagy beteljesülés. Egyfelől nagy kihívás, ha eljönnek a növendékeim a koncertjeimre, vagy megnéznek az Operában, hiszen felmerül bennem, vajon tudom-e magamból azt mutatni, amit tőlük is következetesen elvárok. Másfelől kötelességemnek érzem, hogy megmutassam nekik azt, amit tanárként kérek tőlük. Érdekes módon, pozitívan inspirál, ha megnéznek a növendékeim.

– Az ön számára a közönség tapsa, egy növendék eredményes pályája vagy a családi sikerek a legfontosabbak?

– A sikert nagyon a helyén kell kezelni a mi pályánkon, hiszen csalóka és tévútra vihet. Ha sikerünk van egy-egy koncert vagy előadás után, az azt jelenti, hogy sikerült a hidat megteremteni a szerző és a közönség között. Ez az én célom, ezt az érzést szeretem érezni. Mire otthon vagyok, már teljesen lecsupaszodom, és örülök a gyerekeimnek és az otthonomnak. Nagyon szeretek sütni, főzni, ezek mind kikapcsolnak a rohanásból, ezen a téren is nagy sikereim vannak! Ha a növendékeimet hallgatom a koncertjükön, biztosan jobban izgulok, mint mikor én vagyok a színpadon. Bizony nem egyszer előfordult, hogy könnyekig meghatott őket látva-hallva az, amit együtt érhettünk el. Ez a legnagyobb siker…

Borsos Zsuzsanna