„Soha nem árultam zsákbamacskát” Vámos Miklós őszinte vallomást tesz bűneiről

Köteteinek száma meghaladja a negyvenet, amióta az eszét tudja, írónak készül.  Vámos Miklós most látta elérkezettnek az időt arra, hogy számot vessen mindazzal, amit élete során tett, illetve nem tett, ezért írásban végez önvizsgálatot. Vajon milyen bűnöket gyón meg, és hogyan tartja karban testét és lelkét az író, forgatókönyvíró, dramaturg? Többek között ezekről is beszélgettünk vele.

– Töredelmes vallomás című kisprózakötete április végén jelenik meg, a könyvfesztiválra. Ebben minden novella olyasmiről szól, amit szégyell. Vegyük ezt a bűnök meggyónásának? Miért épp most?

– Az írás az én számomra mindig kétízű tevékenység volt. Egyrészt én sosem osztottam azt a közismert bon mot-t, hogy író az, aki nem szeret írni, mert nekem mindig valamiféle lelki élvezetet okozott a szakmám gyakorlása, akkor is, ha nem ment, vagy problémákba ütköztem. Másrészt mindig arra használtam az írást, hogy valamit megoldjak vagy megértsek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy prózában mintha valamivel okosabb volnék, mint emberként. Ebből adódni látszik, hogy az író nem ember – de idáig azért nem mennék el, noha több is, kevesebb is. Mindannyiunk életében gyűlnek az olyan emlékek, amelyeket többé vagy kevésbé szégyellünk, magyarán: nem szívesen mondanánk el másnak. Karinthyval szólva: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” Most már abban a korban vagyok, amikor számot kell vetnem mindazzal, amit életem során tettem, illetve nem tettem (elmulasztottam). Úgy éreztem, ideje, hogy ezeket a történeteket – történéseket – átadjam a papírnak (a merevlemeznek), cipelje tovább helyettem. És igaza van, gyónások ezek. Adódott például úgy, hogy loptam, és nem gyerekkoromban, hanem negyven felé közeledvén. Sokszor gondoltam már arra, hogy miért csak bizonyos vallások hívői gyónhatnak, miért nem létezik valamiféle civil gyónás. Ahogyan a civil mise is jó volna, vasárnap délelőttönként, prédikátorral – e szerepet én is vállalnám –, valamiféle szertartással, közösségteremtéssel. Amíg ilyesmi megvalósul, én írásban végzem az önvizsgálatot, ebben a kötetben történetesen egyre rövidülő szövegekben. A végén bekezdésnyi novellák találhatóak, aztán egymondatosak, majd egyszavasak. Így fogynak el a bűneim, legalábbis önmagam számára, mert én az őszinte, sőt töredelmes vallomások után megbocsátok.

– Idén októberre várhatóan megjelenik az új regénye, ami a Kilenc címet kapja. Miért épp ez a szám lett a címe? Mennyi ideig dolgozott rajta?

– Ez viszonylag gyorsan, kevesebb mint két év alatt készült. Az alapötletet az első hosszabb prózai munkám, a Borgisz című kisregény adta, melyet húszévesen írtam. A borgisz egy nyomdai méret, a kilencpontos betű neve, onnan ered, hogy egy francia újságot, a Le Bourgeois-t nyomták e betűméretben hajdanán, és a többnyire német nyomdászok nem tudták kiejteni. Kilenc fejezetből áll, mindegyik egy-egy hónap története, a főhős egy nyomdász ipari tanuló, a neve Neun (= németül kilenc) Iván, és a cselekmény végére kilenc ujja marad. Vajon mi lett ebből a tizenkilenc éves fiúból? Érdemes volna írnom egy regényt, melyben az idős Neun Iván a főszereplő. Persze, időközben nevet változtatott, most már Nagy Iván. Ennyivel indultam útnak. Sikertelen filmgyári ügyeskedőt csináltam belőle, dramaturgot és forgatókönyvírót, akinek azonban csupán egyetlen munkája jutott el a mozikba, egy gyerekfilm, az is megbukott. Szeretne írni egy filmet valahogyan a zenéről, de a részleteket még nem sikerült kitalálnia. Összebarátkozik egy hangmérnökkel, aki zenésznek készült, tőle vár segítséget. E barátság kilenc évének története a regény. De mindegyik fejezet Beethoven egyes szimfóniájára alapozódik, tehát például négy tételből (részből) állnak, kivéve a hatodikat, mert az ugye öt tételes. Hőseink véletlenek folytán botcsinálta válási és szakítási tanácsadóvá válnak. Ezt az a tény sugallta, hogy sokan fordulnak hozzám válási tanácsért, aminek egyfelől az az oka, hogy jogi egyetemet végeztem, másfelől kétszer váltam, így mind elméletileg, mind tapasztalatilag felkészült vagyok. Ami a válásokat illeti, sajnálom, hogy így alakult. Mondanám, hogy akaratomon kívül. Amúgy a tévéműsoraimbeli énem valamiképp azt a képzetet keltette sokakban, hogy én olyan higgadt, jóakaratú és bölcs ember volnék, akire lehet számítani, nyilván ez is közrejátszott. Persze, a Kilenc című regényben nem én szerepelek, hanem Nagy Iván, aki csak bizonyos részletekben hasonlít rám, kitalált alak, amilyenek a fikciós irodalomban fölbukkannak. A könyv alcíme: szimfonikus regény. Mottója: „Legközelebb majd sikerül.” Ezt Ludwig van Beethoven mondta, ha valamelyik zenész hamisan játszott.

– Hogy áll ma az író-olvasó találkozókkal? Régen annyira nem kedvelte őket…

– Egyre jobban sajnálom rá az időt, de amikor könyvem jelenik meg, ha hívnak, megyek. Úgy érzem, ez a szolgálat jár a munkáimnak, és az olvasóknak is, akik több ezer forintot adnak értük. Néha azt a kissé hangzatos elképzelést is dédelgetem, hogy az estjeimen azokat a nagy magyar írókat is képviselem, akiket ifjúkoromban volt szerencsém ismerhetni, Dérytől Örkényig, Mándytól Ottlikig, vagy a költőkre gondolva Nagy Lászlótól Weöres Sándorig.

– Meg lehet szokni az ismertséget? Azt mondta egy interjúban, nem szereti, ha felismerik az utcán, de a könyveivel mégis megmutat magából egy-egy részt…

– Megszokni lehet, de nem mindig könnyű elviselni. Aki ismeretlenül odalép, azt végighallgatom, mert ő nem tudhatja, hogy esetleg ő a tízedik. Az a probléma, hogy én szeretem bámulni embertársaimat, de a tévés éveim óta már ők bámulnak engem, pedig nekem kell a szemlélődés a munkámhoz.

– Mennyire van jelen az egyes karakterekben, akiket létrehoz?

– Soha nem célom, hogy a személyem vagy az életem szerepeljen a munkáimban, de persze ezt a kettőt ismerem a legjobban, így ahol lehet, ott használom. De minden karaktert több általam ismert emberből szoktam összegyúrni. A rám legjobban emlékeztető irodalmi figuráimban is legföljebb ötven százalékban vagyok jelen. Vannak könyveim, amelyekben egyáltalán nincs velem valamelyest azonosítható alak, ilyen a Sánta kutya, mely egy asszony életét követi nyomon a huszadik században, és ilyen a két történelmi regényem (Apák könyve, Hattyúk dala), melyekben értelemszerűen nem szerepelhettem.

– Érdekes, hogy ikrekről is írt, és jóval később ikres apuka lett. Bevonzotta őket. Hisz ebben?

– Sokszor megesett, hogy amiről írtam, az valamilyen formában később valósággá vált. Mindig úgy képzeltem, hogy az ikerség a legcsodálatosabb élethelyzet, saját magamnak fantáziáltam fiú ikertestvért. Aztán megszületett a két fiam. Bizonyos mértékig máig irigylem őket. A csillagok világa című regény az ő érdekes gyerekszlengjük fölhasználásával készült, persze, a szükséghez képest átírva és megbuherálva.

– Miért akart író lenni? Mindig is annak készült?

– Szoktam ezzel kapcsolatban mindenfélét válaszolni, de az az igazság, hogy mindig író akartam lenni, amióta az eszemet tudom. Már akkor is történeteket fabrikáltam, amikor manuálisan még nem tudtam írni, ezeket szóban terjesztettem, mindenkinek elmondtam a környezetemben. Ez még nem volna baj, de többször. Így korrektúráztam őket.

– Ön hogyan ír? Van, aki leül és megvan a napi penzuma, van, aki jó ideig nem nyúl ahhoz, amit csinál. Honnan jön az ötlet, hogy egyáltalán, miről írjon és aztán hogy épül fel egy könyve?

– Ha regényt írok, igyekszem délelőttönként néhány órát a számítógépnél tölteni. Sajnos, túl sok az ügy, de azokat próbálom délutánra tolni. Prózaíróknak voltaképp nem kell ihlet, ötlet se nagyon, a magyar irodalom néhány legszebb regénye (Mikszáth, Móricz, Kosztolányi) újsághír alapján készült. Az én agyműködésem valamiképpen villódzó, tehát sok ötletem támad, amikből keveset írok meg. Csak azokat, amelyeknél úgy érezhetem, hogy ha kellő színvonalon sikerül megvalósítanom, akkor az országnak, a világnak – az olvasóknak – egy picivel jobb lesz. Hogy miképpen, mennyire, azt nehéz mérnem vagy akár szavakban kifejeznem.

– 40 fölött van a köteteinek száma, ezeket gyűjti, mind megvan otthon a polcon?

– Persze, kapok tiszteletpéldányokat a kiadótól. De ami kész és megjelent, azzal nem foglalkozom. A szövegeket bizonyos fokig el is felejtem, bármilyen hihetetlenül hangzik ez. Mintha az agyamban kéne a hely az újaknak.

– Mi a helyzet a televízióval? Hiányzik esetleg a képernyő?

– Csöppet sem. Saját döntésem, hogy legalább egy évtizede már nem tévézem, noha még most is kapok fölkéréseket. De be akarom osztani az időt, s úgy viselkedni, ahogyan egy decens prózaírótól elvárható.

– Néhány éve a Játékszín színpadán új formában felelevenítette a beszélgetős estjeit, Kész regény! címmel, ahol a szerelem, a barátság és a válás témáját is feszegette, a közönségből választva beszélgetőtársakat. Elsődleges célja az volt, hogy rámutasson, minden ember élete kész regény? Az öné is az?

– Pontosan. Ami az enyémet illeti, arról azért sok minden kiolvasható a könyveimből. Leginkább a Márkez meg én, és a már taglalt, áprilisban megjelenő Töredelmes vallomás tartalmaz önéletrajzi elemeket.

– Nagyon sokan rajonganak önért, de önnek van kedvenc írója?

– Ez egy terjedelmes és időszakonként átrendeződő lista. Kezdjük a külföldi példaképeimmel, akiket annyira csodáltam, hogy eleinte utánoztam is, míg rá nem találtam a saját ösvényemre. Gimnazista s egyetemista korom Hemingway bűvöletében telt, aztán más észak-amerikaiak varázsoltak el, például Faulkner. Ugyanakkor az oroszok is erősen hatottak rám, a novellista Csehov, a regényíró Tolsztoj és Turgenyev. A Háború és béke meg az Anna Karenina című regényeket néhány évente újraolvasom. Még később a dél-amerikaiak, Julio Cortázar, Gábriel García Márquez, Jorge Luis Borges, Mario Vargas Llosa. A hazai irodalomból Móricz, bár ez nem látszik a munkáimon, és a nyugat valamennyi nagy írója, s közöttük is kedvencem volt és maradt Karinthy Frigyes, Kosztolányi szerint „ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni”. Azok közül, akiket ismerhettem, legnagyobb hatást Örkény István egypercesei és drámái, Déry Tibor regényei és Mándy Iván novellái gyakorolták rám. Mándytól tanultam dialógust írni.

– Ön a műveiben elsősorban a család és a történelem összefüggéseit ábrázolja a legszívesebben. Ez lehet a titka annak, hogy ennyire kíváncsiak a műveire?

– Én azt nem tudom, mi a titok, s van-e egyáltalán. Azt állíthatom, hogy soha nem árultam zsákbamacskát, nem csaptam be sem olvasót, sem kollégát, és mindig hű maradtam önmagamhoz, tehát mentem bátran a hülye fejem – egyúttal a hülye szívem – után.

– Hogy bírja energiával?

–  Tudja, én még fiatal vagyok! Mellesleg igyekszem sportolni, karban tartani a testemet. Meg a lelkemet is.

– Ha jól tudom lazításként, kikapcsolódásként táncol. Mit ad a tánc önnek?

– Tangózni járok. Ez a tánc a rögtönzés művészete, melynek során a vezető (a férfi) szavak nélkül adja át az elképzeléseit a követőnek (a nőnek). Igen élvezetes játék. A lényeget megírtam egy kis novellában, töredelmes vallomásként. A régi görögök úgy tartották, valamirevaló férfinak kell tudnia énekelni és táncolni. Dickens meg azt mondta, az a házigazda, aki nem tudja zenével mulattatni a vendégeit, tanuljon meg szórakoztatóan mesélni. Engem minden megoldás érdekel, ahogyan lakáshirdetésekben írták régebben.

– Látom, hogy nagy Facebook felhasználó. Jól boldogul a modern eszközökkel, ma már itt tartja a kapcsolatot az olvasókkal, rajongókkal?

– Kénytelen vagyok. Szeretnék lépést tartani a korral.

– Hogyan telik ma egy napja? Gyakran jár külföldre?

– Ahány, annyiféle. Sokat utazom, meghívásokat teljesítek, és egyébként gyerekeim élnek külföldön, őket is gyakran látogatom.

– Lát-e különbséget a hazai és nemzetközi könyvpiac között?

– A különbség hatalmas. De nem a könyvpiac más, hanem a piac általában. Külföldön működni látszik, nálunk erőteljesen beleszól az állam a maga eszközeivel, csökkentve a szabad versenyt. Világszerte nagy megbecsülésnek örvend minden olyan árucikk, melyért sokan adnak pénzt. A könyv pedig ugyanolyan áru, mint a télikabát. Nálunk ez a nézet még nem elfogadott. Sőt. A sikeres szerzők kissé gyanúsak. Mintha az, ami sokaknak kell, egyértelműen csak silány lehetne. Én úgy gondolom, hogy ami elkél százezer példányban, az éppúgy lehet egy igénytelen krimi, mint a Száz év magány. Mellesleg egy gyönge regényt néha nagyobb erőfeszítés megírni, mint egy kiválót. Én sokra becsülöm az úgynevezett ponyvaszerzőket, biztosan tudnak valamit, amit mi, „rendes” írók nem. Ugyanez áll az iparcikkek termelőire is. Aki egy ismeretlen márkájú mosógépet rá tud sózni rengeteg emberre, az megbecsülendő eladói képességekkel rendelkezik. Ez bizonyára idegesítően hangzik, de attól még lehet igaz. Én hiszek a szabad versenyben. Persze, abban is, hogy vannak olyan finom könyvek, amelyekre (még?) nem nyitottak az olvasók. Ezeket kéne támogatnia jó ízlésű mecénásnak, vagy pénzalap zsűrijének. De semmiképp sem játszhat szerepet semmiféle politikai szempont, mérlegelés vagy elvárás. Hozzá kell tennem, hogy a hazai könyvpiac egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy úgy működjön, mint mondjuk a német vagy a francia. De nem baj, itt élünk, itt kell létrehoznunk a munkáinkat, s megvalósítanunk álmainkat.