Jubileumot ünnepel a zeneszerző Hrutka Róbert 25 év után sem hagyta abba

Ötvenévesen is örök kamasz. 25 éve zenél, de már akkora életmű van mögötte, mint sok más zenésznek 40 év után sem. Hrutka Róbert e különleges jubileum alkalmából életmű koncertet is adott, rajongói egy olyan összegzést kaptak a zenésztől, amelyben felidézte zenei pályafutásának legfontosabb állomásait a punktól a reklámokon át a filmzenékig – mindezt szimfonikus hangszerelésben. Hrutka Róbert az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar zeneszerző, mégsem tartja magát sztárnak, s hogy miért nem szerepel címlapokon, sem bulvárújságokban? Többek között erről is mesélt.

– Jubileumokban gazdag évet zártál tavaly. Ötvenéves lettél és 25 éve zenélsz! Örök kamasznak tartod magad, ez igaz?

– Talán annyiban igaz, hogy nem érzem a kort, hiszen azt csinálom, amit szeretek! Pontosan olyan életet élek, amilyet gyerekkoromban megálmodtam és emiatt az idő valahogy megállt.

– Ilyenkor az ember elmélkedik? Összegzed az elmúlt időszakot, az élményeket és azt, hogy milyen tapasztalatokat szereztél?

– Nem szándékoztam átgondolni az eddigieket, mert a 25 éves alkotói jubileum semmiféle lezárást nem jelent. Nincs megállás a továbbiakban sem. Amikor viszont a december 2-i koncertem műsorát összeállítottam, valóban sok minden előjött a múltból. Azon gondolkodtam, mi volt a legfontosabb számomra az elmúlt időszakban. Melyek voltak a legszorosabb kapcsolataim, vagy mik voltak azok pontok az életemben, amik meghatározták a színpadi szereplésemet.

– Egy életmű koncertre, hogy készül az ember?

– Lelkileg talán csak a koncertet megelőző napon készítettem fel magam. Az utóbbi években nem frontemberként voltam jelen a színpadon, hanem valamelyik előadó karrierjében töltöttem be szerepet. Nagyon élvezem ezeket a fellépéseket, ráadásul hosszú ideje mindig a saját zenekarommal játszunk. A Budapest Kongresszusi Központban azonban nekem kellett beszélnem, így alaposan át kellett gondolnom, hogy amikor megszólítom a zenész barátaimat, vagy a közönséget, mit mondok majd nekik. Fantasztikus ajándék, hogy egy szimfonikus zenekarral állhattam ki a színpadra és azt játszhattam, amit szeretek. A célom az volt, hogy a legnagyobb slágerek mellett a számomra legkedvesebb, legszebb dalok is helyet kapjanak a műsorban. A jubileumi estem szereplői között ott volt Für Anikó, Tompos Kátya, Udvaros Dorottya, Jamie Winchester és Roy is, akivel először álltunk egy színpadon.

– Egy szál gitárral nehezebb kiállni a közönség elé, vagy pedig egy szimfonikus zenekarral?

– Csodálatos zenekarunk van: Markó Ádám dobol, Fehérvéri Attila basszusgitározik, Galambos Zoltán zongorázik, Kalmus Felicián csellózik és Dely Domonkos vokálozik. Amiatt, hogy szimfonikusokkal álltunk ki a közönség elé nem izgultunk, hiszen az ember azért már nem aggódik, hogy vajon szépem zenél-e. Hasonló módon zajlanak a lemezfelvételek is az együttessel: a próbateremben megmutatom a dalokat, vagy a hangszereléseket és egyszerűen elkezdik játszani. Annyira egy hullámhosszon vagyunk már, hogy a másik minden rezdülését ismerjük, mindenki képzett zenész, zeneszerző. Természetesen az mindig felemelő pillanat, amikor az ember egy komolyzenekarral áll fel. A decemberi jubileumi koncertemen az ünnepre fektettük a hangsúlyt és remélem, sok meglepetést szereztünk a közönségnek egy-egy filmzenével.

– Filmekben, lemezeken, koncerteken találkozhatunk a szerzeményeiddel. Mi az, amit a legszívesebben csinálsz?

– Nehéz egyet kiválasztani. Régen persze volt, hogy valamit jobban szerettem csinálni. Például amikor hét szép év után Jamie Winchesterrel – akivel hetente 4-5 napot turnéztunk – úgy döntöttünk, hogy szétválunk, azt hittem, többet már nem állok színpadra. Rengeteg felkérésem volt és csak azt vállaltam el, amit szerettem volna. Azt gondoltam, egy évben megcsinálok néhány filmet, színházi darabot, két albumot, a zenekarommal meg játsszuk majd azokat a produkciókat, amiket összeraktunk. Nem telt el azonban egy év és máris hiányzott a színpad! Összeraktam néhány produkciót és ismét ott voltam a közönség előtt. A visszaigazolás, a szeretet a színpadon mutatkozik meg. Ráadásul ott munkál benned az adrenalin, hogy sikerül-e estéről estére őszintén, lecsupaszítva odaállni a pódiumra. Játszottam már sok ezer ember előtt, de volt néhány százfős koncertem, sőt, irodalmi esteket is csináltunk.

– Azt mondtad korábban, hogy minden úgy teljesült az életedben, ahogyan szeretted volna. Tehát már gyerekkorodban vonzott a zene? Tudatosan készültél erre a pályára?

– Azt nem tudom, hogy ez nevezhető-e tudatosságnak, de az tény, hogy már kiskoromban nagyon szerettem a hangszereket! Elkezdtem tanulni zongorázni, szájharmonikázni, több hangszert kipróbáltam. Gyerekkoromban volt egy betegségem. Az orvos azt mondta, lehet, hogy nem fogok többet hallani. Kinyitották a koponyámat két oldalt, megműtöttek. Hosszú ideig tartottak kórházban, rengeteg beszédhibám volt, szinte újra meg kellett tanulnom beszélni, logopédushoz, hallásvizsgálatokra jártam. Öt és fél éves voltam, amikor az utolsó vizsgálat után édesanyám azt mondta: többet nem kell kórházba mennem. A doktor hozzáfűzte: nagyjából rendbe jövök, legfeljebb zenész nem lesz belőlem. Ez a történet azért is érdekes, mert sok időt töltöttem a nagymamám régi hangversenyzongorájánál. Zárkózott gyerek voltam, de amikor a hangszer mellé kerültem, megnyíltak azok a kapuk, amelyek által kommunikálni tudtam a világgal.

– Aztán mégis zenész lett belőled! Voltak példaképeid?

– Főleg fiatal zenészek. Beleástam magam különféle stílusokba és sokat gyakoroltam. Stúdiózenészként is működtem és akkoriban rengeteg lemezt lehetett feljátszani. Sok gitárost hallgattam, Sting is irányadó volt a számomra, de tetszettek a klasszikusok és elkezdtem figyelni a reklámokat, vizsgafilmeket, mozifilmeket is. Talán a legnagyobb tudást azoktól az emberektől kaptam, akikkel együtt zenélhettem. Amikor elindult a Tátrai Band, gitárost kerestek. Fiatalon kerültem be az együttesbe, ami számomra óriási lehetőség volt: itt tanultam meg például latin zenét játszani, amit addig nem is szerettem.  Később, amikor engem kerestek meg fiatalok, hogy segítsek nekik, mindig a saját példám lebegett előttem és úgy éreztem, így tudom meghálálni azt, amit én kaptam fiatalon. Az írást Bereményi Gézától tanultam, akivel sokat dolgoztunk együtt lemezeken. Vele mindig személyesen találkoztunk, egy gitárral és egy zongorával ültünk le, felbontottunk egy üveg bort, meghallgatta az első pillanatot és leírta az első érzést. Nem felejtem el, amikor Für Anikó lemezének utolsó dalát készítettük: Géza csodálatos szöveget írt, mégis miután elolvasta, egyszerűen széttépte a papírt. Azt mondta szép lett, de nem az igazi, majd írt egy még csodálatosabb szöveget. Tolcsvay László szintén példaképem: vele nemcsak zenélhettem, de zenei producere is lehettem.

– Számodra ezek a találkozások többet jelentettek munkakapcsolatnál? Barátságoknak is hívhatjuk őket?

– Persze! Csináltunk közös bulikat, összejöveteleket, de aztán rájöttünk arra, hogy egyébként is rengeteg időt vagyunk együtt. Koncertezünk, s előfordul, hogy órákat kell utaznunk, vagy ha külföldön van fellépésünk, napokat is együtt töltünk. Akárcsak egy nyaraláson, együtt vacsorázunk, néha iszunk egy pár pohár bort, megismerjük egymást és megtanuljuk szeretni, vagy éppen tolerálni a másikat. A közös munka olyan, mint egy párkapcsolat, ettől szép az egész!

– A nemzetközi kapcsolataidból is alakultak ki barátságok?

– Dolgoztam külföldi világsztárokkal. 2005-ben és 2006-ban pedig Európa legjobb zeneszerzői között én is ott lehettem Franciaországban, amikor egy tengerparti stúdióban írogattunk dalokat világsztároknak. Hármas csapatokban dolgoztunk, így nagyon sok embert megismertem. Jó volt látni, hogy mindannyian szerényen, nagy alázattal álltak a zenéhez. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezeket mind átélhettem!

– Volt-e olyan álmod, amire az elmúlt évek során nagyon vágytál, s végül teljesült?

– Talán a mozifilmek. A Kincsem volt a legszebb feladat: volt időm és lehetőségem, hogy szépen megcsináljam. Persze mindig van bennem egy kis elégedetlenség, mert az ember idővel változik. Ha valamit visszahallgatsz, lehet, hogy szíved szerint belenyúlnál, mert napok alatt is kaphatsz új inspirációt. A szép dalok nem a lineáris vonalak mentén születnek, szükség van valamilyen kilengésre, szomorúságra vagy boldogságra. Néha még stresszelem is magam, mert az izgatottság is jó múzsa lehet. A barátaim egyszer küldtek egy képet nekem, hogy érzékeltessék, mennyire nem engedem ki a dolgokat a kezemből. A fotó egy keverő pulton fekvő csontvázat ábrázolt.

– Kudarcaid is voltak?

– Előfordul, hogy az ember többet gondol valamiről, mint ami benne van. Ez nem kudarc, csak nem úgy teljesülnek az álmai, ahogy elképzelte. Lehet, hogy vannak nehéz időszakok, az embernek néha döntenie kell, hogy csak a művészetnek él, vagy pedig a könnyű pénzkeresetet választja. Valahogy a sors mellém állt és már csak olyat szeretnék otthagyni az asztalon, amit le tudok zárni magamban, és később is felvállalom, hogy akkor az is én voltam, még ha ma már más is vagyok.

– Nem vagy tipikus bulvárhős…

– Nem. Ez egy tudatos döntés volt a részemről. Tíz évvel ezelőtt majdnem minden nap szerepeltem a tévében és az újságok is mindenfélét írtak rólam. Úgy éreztem, a magánéletem rovására megy az egész, ezért szándékosan elzártam ezeket a lehetőségeket és azóta nem is jelennek meg rólam hülyeségek az újságokban.

– A beszélgetésünk elején azt mondtad, 25 év után sem áll meg az élet körülötted. Hogyan tovább? Mik a jövőbeli terveid?

– Filmes feladatokat már látok – ott van például a Valami Amerika 3. – és színházi elfoglaltságaim is lesznek. Készül egy saját album és a felkéréseknek eleget téve csinálok lemezeket is. Fiatal tehetségeknek is írok egy-két dalt, Szederben például több lehetőséget láttam és készítettem neki egy albumot is.

Borsos Zsuzsanna