„Időbe telik, mire összeszedem a hangomat” – Sztárinterjú Michelle Pfeifferrel

Sokan mondják, ma is Michelle Pfeiffer a legszebb nő a világon, és ebben lehet valami. Babakék szeme, mézszőke haja, fitos orra és kislányos mosolya egészen különleges ártatlanságról árulkodik. Talán idejében szökött Észak-Kaliforniába a mérgező dél-kaliforniai Hollywoodból, ahol komédiában és drámában egyaránt tündökölt, de soha nem nyert Oscar-díjat

Pedig háromszor is jelölték. Igaz, legkedvesebb és máig leghíresebb szerepéért – Susie Diamond az Azok a csodálatos Baker fiúkban – még Oscar-jelölést sem kapott, de akkoriban más időket írtunk „La La Land”-ben, vagy ahogy magyarul mondják: más volt a „Kaliforniai álom”… Most mindenesetre megint énekel. Kenneth Branagh rendező hívta meg, hogy vállalja el a legfontosabb női szerepet a Gyilkosság az Orient Expresszen című filmben, és énekelje el a kulcsdalt. Michelle Pfeiffer jövő áprilisban lesz hatvanéves, és mostanra ürült ki a családi fészek. Felnőtt a két gyerek – a csecsemőkorában örökbe fogadott Claudia Rose és biológiai kisfia, John Henry – így Michelle teljes erővel bedobhatta magát a munkába. Visszaköltözni Los Angelesbe nem hajlandó – a férje, David E. Kelley producer is ingázik –, de dolgozni nagyobb hévvel szeretne, mint valaha. Sok-sok interjú után most Londonban beszélgettünk egy tea mellett a Claridge’s Hotelben.
– Végre megint énekelsz. És milyen gyönyörűen!

– Millió dolgom volt, mikor Ken jelentkezett és felkért, hogy énekeljek, és amilyen vagyok, rögtön le akartam beszélni magamról. Úgy vállaltam el, hogy van, aki beugrik helyettem, ha nem megy. Mert évek óta nem énekeltem, és nem vagyok őstehetség. Időbe telik, mire összeszedem a hangomat, és kellett egy csodás tanár is, aki két hét alatt helyzetbe hozott. Két hét – ennyi időt adott nekem Ken. De… beleszerettem a dalba.
– Az Orient Expressz maga a luxus. Fenséges porcelánok, kristálypoharak, ezüst evőeszközök, hófehér damasztabroszok… Mennyire élvezted, és mennyire szereted ezt a fajta pompát?

– Szeretem a szép dolgokat. De a luxusról alkotott fogalma mindenkinek más. Nekem az a luxus, amiben jól érzem magam, és ami jól néz ki.
– Akkor úgy kérdezem, mi az, amire nem sajnálod a pénzt?

– Hm. Nem nagyon figyelek oda a pénzre, amikor renováljuk a házat. De ha egyszer eladjuk, biztos nem kapjuk meg az értékét. Ez a legnagyobb gyengém. És… a gyerekeim. Rájuk szívesen költök. Pedig már nagyok. Huszonhárom és huszonnégy évesek.
– Mielőtt elköltöztetek Észak-Kaliforniába, jól menő produkciós céged volt, de nem rajongtál a vállalkozásod üzleti részéért. Miért?

– Mert csak a kreatív része érdekelt. Szerettem forgatókönyveket fejleszteni és írókkal dolgozni. Az üzlet anyagi részét nem kedveltem. A művész beszélt belőlem, nem az üzletasszony. És aki a lelke mélyén művész, azt békén kell hagyni a pénzügyekkel. Belefulladtam az anyagiak intézésébe, már nem szerzett örömöt a kreatív munka sem. Nagyon kimerítő volt. És az az érdekes, hogy az öröm úgy szakította át a gátat, ahogy bezártam a cégemet. Nagyon jó érzés volt.