A tehetséggondozás tartja egyben a színházat „Amikor mi voltunk fiatalok, lehetőséget adtunk egymásnak”

Gyerekkora óta a színház vonzásában él, 11 évesen kezdett táncolni, versenyeket nyert, létrehozta Magyarország első táncszínházát, ma a Bethlen Téri Színház igazgatója. A Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus, a Közép-Európa Táncszínház igazgatója a tehetséggondozásban látja a jövőt – többek között erről és a hetedik kerületi színház életéről, új évadáról beszélgettünk Szögi Csaba színigazgatóval.

– A Bethlen Téri Színház fő profilja a tehetségkutatás- és gondozás. Elindult a hatodik évad, milyen érdekességekkel várják a nézőket?

– Olyan szakmai felületet nyújtunk, ahol bátran lehet kísérletezni. A 90-100 fős nézőterünk előtt ki lehet próbálni azokat az előadásokat, amiket aztán a több száz férőhelyes színházakban állítanak színpadra. Koreográfusoknak, táncosoknak, előadóművészeknek szólnak programjaink, de van zenei támogató programunk, a Párbeszéd koncert sorozatunk. A Stand up tehetségkutató programunkkal fiatal előadóknak biztosítunk lehetőséget, prózai vonalon pedig a Találkozások programunk keretében mutatunk be minden évben két előadást. Mivel befogadó színházként működünk, a színháznak nincs saját társulata, programjaink színes kínálatot tárnak a nézők elé, ugyanis nem kötünk meg műfaji kereteket. Nálunk a ritkaságnak számító új cirkuszi előadástól a táncfesztiválokig igen széles a paletta. Mielőtt megalakult volna a Bethlen Téri Színház, 15 évig a Közép-Európa Táncszínháznak (KET) adott otthon az épület, így szoros a kapcsolat. A KET rezidens társulatként működik, nemcsak előadásokat tart, de egy-egy táncfesztivál társszervezőjeként is jelen van a színház életében. A Spirita Színház fiatalokból álló csapata pedig immár negyedik éve dolgozik a színház falai között prózai rezidens társulatként.

– Minden évszakban van egy olyan esemény, amely fókuszt ad a Bethlen Téri Színháznak. Milyen fesztiválok várják a kultúra rajongóit?

– A SŐT7, azaz a Sissi Őszi Tánchét a budapesti közönség által kevésbé ismert vidéki táncműhelyeket vonultatja fel. Továbbá vannak nagyon fontos művészeti iskolák, amelyek kinevelik azokat a művészeket, akik aztán a hivatásos együttesekben futják karrierjüket – nekik is lehetőséget adunk arra, hogy megmutathassák magukat. A téli rendezvényünk a határon túli színházakat hozza el Budapestre: a Vendégváró Fesztivál különlegessége, hogy a meghívott színházi műhelynek napokra átadjuk az egész épületet, a galériától a kávézón át a színházteremig, így behatóan megismerheti őket a közönség. Az évadban egyébként is megjelennek határon túli színházak, a Kolozsvári7 nevű rendezvényünkön például kolozsvári társulatokat láttunk vendégül. Tavasszal is van fesztiválunk, akkor az áprilisi föld napja alkalmából rendezzük meg a Globe Fesztet, aminek már a neve is sokat elárul a rendezvényről.

– Figyelmet fordítanak a környezetvédelemre, környezettudatosságra.

– Kimondottan gyerekelőadásokat keresünk erre az alkalomra, legyen az bábelőadás, vagy élő szereplős produkció, ami körbejárja a témát és információkkal látja el a gyerekeket. A kerületi óvodások és általános iskolások nagyon élvezik a programokat, szívesen hallgatják meg az erdőmérnököt, aki arról mesél, hogyan élnek a fák, vagy hogy kell védenünk a környezetünket, miért fontos a szelektív hulladékgyűjtés… De ültettünk már közösen virágot a Bethlen Gábor téren és vannak gyerekeknek szóló kézműves foglalkozásaink is. Ami még atavaszi fesztiválokat illeti, kétévente májusban rendezzük meg a Nemzetközi Monotánc Fesztivált, ahol hazai és külföldi egyszemélyes előadásokat láthat a közönség. A nagy fesztiváljaink mellett vannak kiemelt eseményeink is, például legutóbb a Magyar Mozdulatművészeti Társulat jubileumi rendezvénye, vagy amikor Rejtő Jenő emléke előtt tisztelgünk.

– Befogadó színházként, műfaji kötöttségek nélkül, kortárs alkotóművészekkel együtt működve mennyire nehéz megfogni a közönséget?

– A mi esetünkben nem állandó közönségre kell gondolni, hiszen itt mindig történik valami izgalmas, ami új, amire az emberek kíváncsiak. A nálunk bemutatott utazó előadásokat szó szerint el kell csípni, mert miután bemutatta őket egy-egy társulat, már mennek is velük tovább. A fiatalok különösen érdeklődőek, pláne, hogy sokan alkotóként és közreműködőként is – jelmeztervező, fénytechnikus, zenész, stb. – részt vesznek a produkciókban. Egy másik érdekesség, hogy nálunk nincs hátsó traktus, egy kávézót üzemeltetünk elől, a színház fogadórészében, így az előadások után óhatatlan, hogy a közönség találkozzon a művésszel. Gyakran alakulnak ki spontán közönségtalálkozók is, amiket szintén nagyon szeretnek a nézők. Nincs korosztályi besorolás sem, hiszen mi a hároméves gyermektől kezdve a nyugdíjasokig mindenkinek kínálunk programokat, közösségi helyként, találkozási pontként is működünk. Nevek, izgalmas programok és a kíváncsiság hozza a nézőket és azt látjuk, hogy a szakmai közönséget is érdekli, mi zajlik nálunk.

– A tehetséggondozás mennyire személyes ügy?

– Abszolút. Én nagyon fiatalon kaptam lehetőségeket. Visszagondolva nem is értem, hogy volt ekkora bátorsága a mesteremnek, hogy elindított minden versenyen és tanfolyamon. Még a táncház vezetői képzést is elvégeztem 14 évesen, ahol nálam csak idősebbek voltak. 19 éves koromra szinte majdnem minden versenyt megnyertem, vagy legalább valamilyen helyezést elértem rajta, a ’77-es Ki mit tud? néptánc szólókategóriájában pedig megismert az egész ország. Mire tudatra ébredtem, addigra már mindenen túl voltam és ezt annak köszönhetem, hogy lehetőségeket kaptam. Novák Ferenc táncolni hívott az együttesébe és az asszisztensének fogadott: 19 éves voltam, amikor fogtam a bőröndömet, összecsomagoltam és felköltöztem Szegedről Budapestre.

– Aztán jött Dunaújváros…

– A mesterem azt mondta, hogy Dunaújvárosban van egy jó kis táncegyüttes, ahol a művészeti vezetőt felkérték színházigazgatónak és megüresedett a helye. „Menj le fiam, tanítsd őket!” – mondta Novák Ferenc és kaptam egy tapasztalt kolleganőt is magam mellé, hiszen mégis csak 20 évesen indultam egy nagy létszámú, 25 éve működő vidéki bázis együtteshez. Eltelt 2-3 év, közben a Markó Iván vezette Győri Balett és a táncszínházi műfaj nagyon izgalmas iránynak tűnt. Tudtuk, hogy a néptánccal is ebbe az irányba kellene haladni, megszólítani a közönséget, gondolatokat, érzelmeket közvetítve, hiszen a mestereink, elődeink már izgalmas dolgokat csináltak. Fiatal koreográfusokat hívtam meg és kialakult egy alkotóműhely. 1988-ban Györgyfalvay Katalin nyugdíjba ment a Népszínház Táncegyüttes éléről és megkerestek minket a minisztériumból, hogy csinálnánk-e Budapesten egy hivatásos társulatot. Átvettük a táncegyüttest és névmódosítást kérvényeztünk, így született meg a Közép-Európa Táncszínház. Magyarország első táncszínháza lassan 30 éves és ez idő alatt közel 50 alkotó dolgozott itt. Nem megy másképp, lehetőséget kell adni a fiataloknak. Amikor mi voltunk fiatalok, lehetőséget kaptunk és adtunk egymásnak.

– Hogy jutott el a néptánctól a színházig?

– A dédnagymamám volt Ferenc József köszöntőmondója, amikor a császár felavatta a Szegedi Nemzeti Színházat. Apukám Agárdy Gáborral járt együtt színitanodába, gyerekkoromtól kezdve a színházba volt bérletünk, fiatal táncosként sokszor léptem fel és a Táncművészeti középiskolai szakmai óráim is a színházban voltak. Egy olyan intézmény falai között nőttem fel, ami már akkor 100 éves volt. A néptánc egy pontja volt az egésznek. Az első színházi szerepemet a Seregi László által rendezett Székelyfonóban kaptam: az akkori szegedi tánckarból senki sem tudta a néptánclépéseket, így lettem 15 évesen szólista. Egy öltözőben öltöztem Gregor Józseffel, mert ő énekelte a Kékszakállút, a nevelt lányával pedig együtt táncoltam a néptáncegyüttesben. Napközben a Táncművészetire jártam, este meg néptáncot tanultam a néptáncegyüttesben. Tehát a színházon és a táncon belüli műfajok ugyanolyan lenyűgözőek voltak számomra. Emlékszem, ahogy nyolcévesen csodáltam a színház mennyezetét, amikor a Bohéméletet néztük, de mindig elvarázsolt Szeged fantasztikus szabadtéri színháza a musicaltől, az operán, az operetten, a baletton keresztül a néptáncig. Ami pedig a Bethlen Téri Színházat illeti, amikor megszűnt a Közép-Európa Táncszínháznak otthont adó intézmény minisztériumi fenntartása, valamit ki kellett találni. Számomra nem volt műfaji kérdés. Az alapgondolat a tehetséggondozás, ez tartja egyben a színházat.

– Több csatlakozó rendezvény, együttműködések vannak a színház körül, mi a legközelebbi álom?

– Izgalmas együttműködést alakítottunk ki Európa legszerethetőbb kis múzeumával, a Róth Miksa Emlékházzal, az Art+Cinemával és a Spinóza Színházzal. Ártnéző programunk lényege, hogy ha valaki az egyik helyszínre jegyet vált, a másik három intézménybe kedvezményesen látogathat el. Az együttműködés célja, hogy megmozgassuk azt a közönséget, amelyik nem plázákba, nagy színházakba, galériákba, hanem kicsit intimebb helyekre vágynak. Januártól várhatóan további partnerek csatlakoznak kezdeményezésünkhöz. Ami az álmokat illeti, van belőlük bőven. A második öt évre többek között azt tűztük ki célul, hogy a kerületben működő tíz nemzetiségi önkormányzattal együttműködve, (erre már volt kísérlet, de még hiányzik a támogató akarat) minden hónapban bemutatunk egy nemzetiségi színházi előadást. Nem hiába hívják a kerületet ezerarcú Erzsébetvárosnak, s szeretnénk, ha ez a Bethlen Téri Színházban is megmutatkozna.

Borsos Zsuzsanna