Ráday Mihály: „Az épített örökség elemeinek túl kell élnie a pillanatnyi érdekeket”

Ráday Mihály kiváló operatőri életművet tudhat magáénak, tevékenykedett a kamera előtt és mögött, miközben szenvedélyes városvédővé vált és ma sokan elsősorban a múlt épített és tárgyi értékeinek őrzőjeként ismerik. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendezővel egy kávézóban találkoztunk, ahol máris történelmi hangulatba csöppentünk, hiszen a hely annak idején órásműhelyként működött. Múlt, jelen, jövő és az örökség, amiről Ráday Mihállyal beszélgettünk.

– Művész családba született, az édesapja híres színművész volt. Innen jött a szakma iránti érdeklődés?

– Olyan családban nőttem fel, ahol értelmiségi élet folyt. A falakon könyvek sorakoztak, természetes volt, hogy az ember olvas, gondolkodik, színházba jár. Az 1960-as évek elején újult meg a világ filmművészete, az ember nemcsak filmet nézett, filmvitákra járt, hanem el is kezdett filmet csinálni. Az életemet ez a korszak nagyon meghatározta.

 – Édesanyjának divatszalonja is volt.

– Ő volt akkoriban az egyik divatdiktátor Magyarországon, nagysikerű szalonja volt a Váci utcában. Budapesten elég volt egy hirdetést közzétenni az újságban, hogy „Ferda Manyi megjött Párizsból”, s máris minden úrinő tudta, hogy el kell menni hozzá megnézni, hogy mi a legújabb divat. Színésznők jártak hozzá, ő pedig ebben a társaságban élt és ebben a közegben ismerkedtek meg az apámmal. Amikor rákérdeztem, hogy történt az első találkozás, apám azt mondta: „Anyád leejtette a kendőjét és én felvettem.”

– Mikor jött rá, hogy vonzza a filmezés?

– Elmentem az ELTE Bölcsészettudományi Karára művészettörténésznek, de aztán erősen érdeklődni kezdtem a film iránt és nem akartam, hogy egy képzett, középkoros művészettörténész váljon belőlem. Titkon elkezdtem bejárni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s a bölcsészkar negyedévével párhuzamosan elvégeztem a felvételi vizsgát, ami három szakaszban egy évig eltartott. Érdekes, hogy a felvételi vizsgafilmem egy négyperces szkeccs volt, amit egy akkor divatos jazz zenére az aquincumi kövekről készítettem. Mintha megjósoltam volna a jövőmet. Felvettek rendező-operatőrnek, aztán később befejeztem az egyetemet is. Így három diplomám van: rendezői, operatőri és művészettörténész.

– A kamera másik oldalán is megfordult, élvezte a szereplést is?

– Hogyne. Először a Szevasz, Vera! című játékfilmben szerepeltem: Herskó János próbafelvételeket csinált az osztályának tagjaival és én Kardos szerepét kaptam. Emlékszem, az egyik partnerem Koncz Zsuzsa volt és a közös jelenetünkben, a Tihany-Szántód kompon egy nagyképű amatőr filmrendezőt játszottam. Aztán Tarr Béla két filmjében a Sátántangóban és A torinói lóban voltam narrátor. Szerepeltem Bacsó filmekben, egy televíziós filmben, valamint a Hamvadó cigarettavég című mozifilmjében, András Ferenc Csáth Gézáról készült rövidfilmjében. Tehát sokat dolgoztam a másik oldalon is és nagyon élveztem.

– Most is elfogadna hasonló felkéréseket?

– Cseppet sem bánnám, ha valakinek eszébe jutna újabb szerepet osztani rám, vagy hívnának szinkronizálni! Csináltak például George Lucasszal egy filmsorozatot arról, hogy hogyan filmez és én voltam a magyar hangja ezen a DVD-n. Ezek jó játékok, szórakoztatóak.

– Mondhatjuk, hogy Ön minden ízében megélte a szakma szépségét?

– Minden megvolt: tévéjáték, filmezés, szereplés. A segédoperatőr segédjeként kezdtem, voltam ügyelő, volt módom ellesni a nagyoktól, hogy hogyan kell filmet csinálni és azt hiszem, nyugodtan mondhatom, ma is bármikor elővehetőek és elő is veszik a régi filmeket, amik között vannak olyanok, ahol operatőrként, vezetőoperatőrként voltam jelen. Az úti filmtől a tévéjátékon át, a másfél perces riportokig az összes műfajt kipróbáltam. Nemcsak akartam csinálni, de úgy érzem, szerencsés életem volt. Azt mondják, illik legalább egy könyvet írnia az embernek élete során, immár a hetediken vagyok túl, úgyhogy ez is rendben van.

– Mit szeret a legjobban csinálni?

– Mindent, aminek van valami értelme. A Bácskai Lauróval készített Keménykalap és krumpliorr világsiker lett, mindenütt bemutatták Ausztráliától Kanadáig és máig emlékezetes, milyen jó volt gyerekekkel dolgozni. Csináltam filmet Tokajról akkor, amikor jelentéktelen faluvá degradálódott és tudtam, hogy majd lesz eredménye annak, amit az 1980-ban elkezdett városvédő műsoromban bemutatok. Egy olyan televíziós sorozatot készítettem, ami arra próbálta rávenni az embereket, hogy mozduljanak meg és tegyenek valamit. ’82-ben megalapítottam a báróról elnevezett Podmaniczky-díjat, ’83-ban már helyreállíttattam a Szabadság híd régi zománc címereit…

– Minek a hatására lett szenvedélyes műemlékvédő?

– Dercsényi Dezső egyetemi professzor – akinek köszönhetően megszerettem az építészetet – elmesélte, hogyan óvta meg az Erzsébet apácák templomát és a Szent Anna templomot a Batthyány téren.  Rákosi elvtárs behívatta a Parlamentbe, kimutatott az ablakon és azt mondta: „Sztálin elvtárs hamarosan Magyarországra látogat, hogy néz ki, hogyha fogadom a Parlamentben, kinéz az ablakon és a klerikális reakció jelképeit látja a szemben lévő oldalon? Tessék azt ott lebontani!” És Dercsényi Dezső felállványoztatta mindkét templomot, „eltűntette” őket, mire pedig Sztálin elvtárs elment, a két épületet tatarozták. Fontos tanulság: lehet eredményt elérni, ha megtalálja az ember azt, hogy hogyan.

– Ön is olyan dolgokat mert megcsinálni, ami másnak eszébe sem jutott.

– Az eredetileg banknak épült Belügyminisztérium kupoláját és mindkét oldalán az angyalos címereket is én állíttattam helyre a Kádár-korszakban. Sokakban fel sem merült, hogy meg lehet ilyet csinálni. Ha az ember megy, veszi a fáradtságot, megkeresi az „Illetékes elvtársat” és elég jól tud agitálni, akkor meg lehet. Az életemben tehát van mozizás, dokumentumfilmezés, élő adások és tévéjátékok sora. Készítettem filmet a postagalambok tenyésztéséről éppúgy, mint Moliere: Tudós nők, Katona József Bánk bán, vagy Johann Strauss A denevér című művéből, miközben ott volt 30 éven át a képernyős városvédés is.

– Tehát mindig megpróbál mindent úgy csinálni, hogy ne legyen felesleges, érjen valamit.

– Amikor a bölcsészkaron sorban álltam a menzán, hogyhogy nem a legszebb lány mellé soroltam be, hogy eredményesebben teljen az idő, amíg várjuk az ételt. Aztán amikor többen azt mondták, hogy elég volt a paradicsomos káposztából, érdekes módon az jutott eszembe, mi lenne, ha szerveznék egy menza bizottságot? Akartam és lett. Ha kellett, elmentem negyedik alabárdosnak az Universitas Együttesbe az Egyetemi Színpad híres színjátszó csapatába, létrehoztuk az ELTE Amatőr Filmklubját is. Az Egyetemi Színpadon a Horizont című műsorban volt vers, színjátszás, képzőművészet, s ezek mellé csináltam egy filmhíradót, amelyben – például – bemutattam a Metró Klubot, amely a metró építőinek volt a menzája az egykori híres Centrál Kávéház helyén. Innen indult a Metro együttes is. Amikor aztán a földalatti építői átköltöztek a Rákóczi útra, egy darabig részt is vettem az Eötvös Klub létrehozásában. Megszerveztem az Andrássy út kandelábereinek cseréjét és szerveztünk később egy akciót azok lemosására is. Mindenhez meg lehetett mozgatni az embereket. Számos olyan dolog volt az életemben, amiről azt gondoltam, hogy csak azon múlik, hogy az ember megpróbálja-e, vagy sem. Még egy példa. Van egy ’48-as katonasír ott, ahol lakom. Kitaláltam, hogy tartsunk megemlékezést március 15-én, s ez immár 30 éves hagyomány!

– Az írás is jelen van még az életében?

– Amikor 2010-ben megszűntették az Unokáink sem fogják látni című műsoromat, egy magazin megkeresett, hogy volna-e kedvem egy rovathoz. Hogyne akartam volna, egész életemben határidők közt éltem, úgyhogy azóta minden hónapban ismeretterjesztő cikk formájában van lehetőségem üzenni.  Legutóbb a Nemzeti Múzeum kertjével foglalkoztam. Ami pedig a könyveket illeti, Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei címen tizennégy éven át futó televíziós műsor anyagából jövőre jelenik meg a harmadik kötet. Az első a forradalom és szabadságharc eseményeinek helyszíneiről szólt, a második az emigrációról, a következőben pedig Petőfi Sándor édesanyjának szlovákiai evangélikus templombeli keresztelési helyszínétől a Székelyudvarhelyen lévő jelképes Petőfi sírig minden olyan helyszínt bejárunk, amely korszak hőseinek, nagy embereinek az emlékét őrzi, fellelhető és felkereshető.

– Közel 40 éve szervezi a civil szervezeteket az épített örökség védelmében. Mi motiválja?

– Az épített örökség elemeinek túl kell élnie a pillanatnyi hatalmat. Érdemes összefogni azért, hogy a megörökölt házak, utcák, városszerkezetek, régi közlekedési eszközök túléljenek minket és minden új dolog, ami létesül annyira jó legyen, hogy becsüljék meg ugyanúgy az utódok, mert azok is lehetnek értékesek. Idén Gyöngyösön volt a városvédő és faluszépítő civil szervezetek konferenciája. Gratuláltak, hogy ma is mennyien vagyunk, hiszen az első ilyen alkalom 1980-ban volt a Kádár-korszak sűrűjében, de ma is működünk. Az országban a Nyírségtől Zaláig szinte mindenütt vannak civil szervezetek és együtt meg külön-külön is megpróbálnak tenni valamit az örökségért. Minden évben írunk ki pályázatot gyerekeknek az épített és természeti örökség védelmében meghirdetett témakörökben: a díjnyertesek munkáit a Várban állítjuk ki, a győztesek pedig lehetőséget kapnak arra, hogy az ország valamely pontján dolgozzanak egy bizonyos ügyön. Ez immár 25 éve működik. Úgy érzem, erre is büszke lehetek. Amikor megkaptam az Europa Nostra-díjat, azt mondta az elnök, a dán herceg, hogy elsősorban azért kapom, mert sikerült bevonni az ifjúságot az épített értékek megbecsülésébe. Ez is nagyon fontos számomra.

– Szeretné, hogy a gyerekei is kövessék ezen az úton?

– Azt hiszem, igen, ha másképp is. Ma gyakorlatilag egyetlen telefonnal el lehet készíteni egy filmet: megvágják, zenét tesznek alá és már teszik is fel a netre, egy perc alatt látja az egész világ és kommentelnek hozzá. A lányomnak egy bölcsődés óvodája van, családi napközivel foglalkozik. A fiaim pedig producer irodát nyitottak egymástól teljesen függetlenül, filmeket, reklámfilmeket készítenek. A nagyobbik fiam a Hello Wood nevű nemzetközi sikerű alkotótábor három kitalálójának egyike, most már építész irodát is nyitnak. Úgyhogy örülök, hogy ők is megtalálták a helyüket az életben.