Washingtonban énekli a magyar és az amerikai himnuszt A népdalok vonzásában él a fiatal szopránénekesnő

Völner Eszter új kihívásokra vágyott és egy ösztöndíjnak köszönhetően egy évet töltött az Amerikai Egyesült Államokban. A magyar szopránénekesnő hazatérve számtalan lehetőséggel gazdagodott, nemrég egy egyedi divatbemutatón csillogtatta meg hangját, augusztustól azonban ismét utazik, várja Olaszország.

– Nemrég egy különleges produkcióban vettél részt, a Tisza-tavi Opera Fesztivál megnyitóján, egy ékszer és divatbemutató performansz énekesnőjeként léptél színpadra. Itt is sikerült életre kelteni a magyar népmeséket, operákat?

– Az Auróra FolkGlamour divatbemutatón Bartókot, Kodályt, a népdalokat és feldolgozásaikat ötvöztük a divattal. A performanszon az autentikus népviseleteket és hímzés mintákat, illetve az ezekből inspirálódott ruhákat és ékszereket mutatták be és innen jött az ötlet, mi lenne, ha olyan zenékkel kísérnénk az előadást, amelyek szintén klasszikus népzenei feldolgozások. Összefogtunk Németh Hajnal Aurórával és ötvöztük a műfajokat. A táncosok és én is az általa tervezett ruhákat viseltük, miközben előre kiválasztott magyar népmesék, balladák, gyűjtések és operák elevenedtek meg a nézők szeme előtt. Így meg tudtunk mutatni egy kis szeletet Magyarország kulturális értékeiből.

– Klasszikus éneklést tanultál, de járatos vagy a népdalok világában is. Mikor alakult ki benned ez a vonzalom?

–  Hamarabb, mint a komolyzenei vonzalom. Gyerekként népzenével kezdtem el foglalkozni, ez volt a zenei „anyanyelvem”. Népdaléneklési versenyekre jártam, sőt 7 évesen az országos versenyt meg is nyertem. Aztán Szentendrére jártam, ahol jó kezekbe kerültem, Szvorák Kati volt az énektanárom. Később egy zenei versenyen – ahol népdalt énekeltem – figyelt fel rám egy klasszikus énektanár és ő javasolta, hogy akár ezzel is foglalkozhatnék. 13-14 éves voltam ekkor, innen indult a klasszikus vonal. Persze hangszeren már játszottam, hegedültem és 6 éves koromtól jártam zeneiskolába, tanultam szolfézst.

–  Nemrég tértél haza az USA-ból, ahol egy évet töltöttél. Ösztöndíjasként jutottál ki?

–  Elvégeztem a Zeneakadémia klasszikus ének szakát, amikor azt éreztem, új dolgokra, tapasztalatokra vágyom. Megpályáztam egy kulturális ösztöndíjat, ami segíti a magyar közösségeket külföldön, így kerültem Amerika fővárosába. Washingtonban elég erős a kulturális élet és szabadidőmben a saját énekesi fejlődésemmel is tudtam foglakozni. Jó tanárokkal hozott össze a sors és nagyon izgalmas évet töltöttem kint.

–  Mi az, amit most itthon is tudsz hasznosítani a zenei pályádon?

–  Nagyon jó emberekkel ismerkedtem meg, magyarokkal, amerikaiakkal, nagyon nyitott, befogadó volt a társaság, mindannyian bíztattak és segítettek. A nagykövetségen például többször felkértek, hogy énekeljem el a magyar, vagy éppen az amerikai himnuszt, volt, amikor igen nagy közönség előtt! Egy clevelandi bálon egy rövid kis klasszikus blokkot is énekeltem, aminek következtében jövőre visszahívtak, hogy adjak egy komolyabb hangvételű koncertet. Úgyhogy már megvan a novemberi programom, augusztusban pedig Olaszországba megyek. Ez utóbbi lehetőséget is egy washingtoni ismerősömön keresztül kaptam. Volt egyébként még egy érdekesség, amikor Washingtonból utaztam Tajvanra. Az út maga dupla olyan hosszú volt, mintha Magyarországról mentem volna, de szintén egy amerikai ismeretségnek köszönhetően juthattam el ide is. A barátaimnak volt esküvője, s megkértek, hogy énekeljek nekik a ceremónián. A feleség tajvani származása miatt utaztak vissza, így amikor elmentem velük, a helyiek szemével ismerhettem meg ezt az országot: piacra mentünk, a hegyekben kirándultunk, ahol nem sok európai turistával találkoztam.

–  Mindeközben viszont távol voltál a saját családodtól. Hogy bírtad?

–  Nem voltak velem, de Skype-pal szinte mindennapi kapcsolatban voltunk. Rászoktam a képeslapok írására is, jó érzés volt, amikor levelet kaptam tőlük, sokkal különlegesebb, mint amikor jön egy e-mail. Honvágyam nem igazán volt az egy év alatt, mert tudtam, hogy vissza fogok térni. Így azért más érzés, mint amikor az ember nem tudja, hogy mikor jöhet haza legközelebb.

–  Akkor Amerikában szoktál rá az írásra?

– Igen és elkezdtem blogot vezetni. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb így a kapcsolattartás, minthogy minden ismerősömnek egyenként válaszolom meg, hogy mit csinálok épp. Ha valaki szerette volna követni a kalandjaimat, itt megtehette.

– Érdekes, hogy pont a blogodban írod, hogy a magánéletben nem szeretsz középpontban lenni, csak a színpadon. Hogy van ez?

– Ez egy kettős dolog. A színpadon az ember énekel, közvetít valamit és akkor nincs annyira lámpaláza, jobb esetben nem saját magát helyezi előtérbe, hanem azt, amit át szeretne adni, magát a zenét. A színpadon nincs bennem félelem, de a társaság közepének lenni nem az én műfajom. Egyébként Amerika nyitottabbá, bátrabbá tett. Ott erősítik az emberben ezt az oldalt pozitív visszacsatolásokkal. Míg itthon azt mondják, amíg az ember nem tökéletes, addig ne is fogjon bele semmibe, addig ott arra bátorítanak, hogy csináld. Elkezded, s aztán egyre jobb leszel.

– Hazatértél, ezek szerint itthon képzeled el folytatást szopránénekesnőként?

– Ahogy említettem, augusztusban Toszkánába megyek, ott egy operastúdióban töltök el három hetet, tömény zenetanulás, fellépések, színpadi gyakorlatok várnak rám. Kíváncsian várom, pláne, hogy Chiantiban leszek, az operák világában. Ha úgy alakul, szeptembertől maradok Olaszországban, de ez még a jövő zenéje. Egy énekesnek meg kell ragadnia a lehetőségeket, oda megyek, ahova hívnak és szeretném megmérettetni magam néhány nemzetközi versenyen is. Ami biztos: 2018 tavaszán a MÜPA- Fesztivál Színház termében a Simplicissimus Kamaraegyüttessel  Purcell: Dido és Aeneas-ban a főszerepet énekelhetem!

Fotó :  Németh Hanna