Haruki Murakami: A szavak mágusa, aki mindenkit megigéz, de mégis mivel?

Haruki Murakami olvasótáborát elnézve, egy különös egyensúly rajzolódik ki: a rajongók és a szkeptikusok. Abban viszont a többség egyetért, hogy az író gyakran humoros, ami főleg regényei párbeszédeiben nyilvánul meg, és nemkülönben van benne valami furcsaság is, de csak amúgy visszafogottan, kifejezetten tetszetős mértékben. „Te egy meglehetősen fura szerzet vagy” elvégre ezt mondják gyakran egymásnak regénykarakterei is és általában elég vicces módon is teszik ezt. Főhősei elég gyakran játszanak nyomozósdit, anélkül, hogy bárki kérné őket erre; a detektív történeteket pedig mégis ki ne szeretné? Az, hogy ezt meglehetősen érzelgős módon tetszik, könnyen átbillentheti az olvasók mérlegét az ellenkező irányba: hogy ettől jobban tetszik e nekik a rejtély, vagy épphogy idegenkednek e tőle, mindez persze ízlés függvénye. Ami biztos mindig feltűnik műveiben: macskák, konyhai társasági élet, lepukkant bárok, pop és vagy klasszikus dallamok, szürreális helyzetekben. A főszereplő pedig mindig veszélyzónába merészkedik, hogy megtalálja, amit keres, amit rendszerint nem lel meg, de valami mást azért mindig felfedez. Ha mindez nem elég, mély kutak mélyén is szeretnek ezek a bizonyod főhősök időzni, vagy ha nem ott, hát egyéb mély, sötét, magányos, egyszóval metaforikus helyen. Fejben általában egy végtelen bölcsességű, spirituális nőre vágynak, majd fizikai vonzalmat épp ennek az ellenkezője, talpraesett, életrevaló, két lábbal a földön járó hölgy iránt éreznek (és ez persze mindig utólag derül ki).

Ezek a visszatérő témák immáron 40 éve Murakami lírájának sajátosságai, ami ugyanakkor tudatos is; nem egyszer nyilatkozott már róla a szerző, hogy szokása visszatérő elemeket, szimbólumokat használni, ezekhez a trópusokhoz ragaszkodik. (Ezenkívül szeret még irodalmi módon nyilatkozni az irodalmi módszerről, amivel alkot. „Egy hosszú regény írása olyan, mint egy túlélő edzés. A fizikai erőnlét itt éppannyira szükségeltetik, mint a művészi érzékenység.”) Reputációját csak viszonylag kevesen fordítják ellene, ami megosztja kritikusait, az inkább a logikusból az álomvilágba való gyors, néha minden átmenet és koherencia nélküli csapongásai, ami így sokszor inkább indokolatlan zuhanásnak hant csapongás helyett… sokszor kontrolállhatatlannak, önálló életűnek, tudattalannak tűnik. A Murakami rajongók — köztük olyan nevekkel, mint Jonathan Franzen, Kathryn Schulz és Rivka Galchen — elismerik ezt a gyengeséget, de hajlandóak kiegyezni vele, ha ez az ára annak, hogy beléphessenek a szerző hihetetlen gazdag képzeletvilágába. A kritikák is megemlítik, hogy a trükkös és sokszor indokolatlan történetvezetés sokszor összezavaró, de ugyanakkor tudatos is, hiszen ez is hozzájárul ahhoz, hogy a szürke hétköznapok problémáitól messzire repítsen minket.

A szkeptikusok — köztük olyan nevekkel (igen, azért ez a tábor is erős), mint Tim Parks ls Michiko Kakutani — még azt is zavarónak tartják, hogy a főszereplők fiatalos, serdülőkori gondolkodásmódja még akkor is jellemző a regényekben, amikor középkorú főhősökről van szó. Ennek oka lehet a késleltetett cselekmény, az elfojtás vagy egy fiatalkori romantikus idealizmus megőrzése, állandó jelenléte ettől függetlenül tagadhatatlan, különösen a „Kafka a tengerparton” tinédzser főszereplős történetében, az „1Q84” íróhős és bérgyilkos hősnő románcában, akik azóta egymásnak lettek szánva, hogy magányos tízévesekként egymás kezét fogták; és „A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei „— ben, ahol a 30—as mérnök egyik legfőbb problémája, hogy miért koptak el mellőle középiskolai barátai a főiskolás évek alatt. Kakutani úgy jellemezte a könyvet, mint „magyarázattal nem szolgáló regényt, ami ebben épp olyannyira „erős”, mint a tinédzser kor elnyújtásában”. Parks ugyanezt „a bánatig nyújtott kamaszkornak”nevezte. Murakami lírájába mindig vegyül egy kis Chandler, Kafka és egy csipet Salinger is, de nem túl bátor húzás megkockáztatni a felvetést, hogy a Salinger része talán nem is csak egy csipet. A sötét tónusok Murakami regényeiben pedig szintén megtalálhatóak voltak már Salingernél is: erőszak, gyilkosság, öngyilkosság, vérfertőzés, elmebetegség, posztháborús trauma — de Salinger látásmódja az ifjúságról és a késleltetett cselekménye például a Glass család történetében azért jelentősen kevesebb fényt mutat.

Írói pályafutásának ezen szakaszában — Murakami most 68 esztendős — a kritikai fogadtatás már szinte teljességgel hidegen hagyja az író nemzetközi olvasótáborát. A könyveit Japánban a Harry Potterhez hasonló őrülettel fogadják, de ez manapság már világszerte is jellemző rá. Maga Murakami hasonlította olvasóit heroin függőkhöz, talán ezért lehet, hogy következetesen törekszik rá, hogy amit elad, az mindig „kifogástalan minőségű áru” legyen. Már régóta érik a Nobel— díj, amit rajongói fejben már sokszor lelkesen adtak neki, míg kritikusai akár azt is mondhatnák: „Dylan után már bármi megtörténhet.”

Új könyve, a „Men Without Women” (magyarul: Férfiak nők nélkül, de magyar fordításban még nem jelent meg.) egy 7 novellát tartalmazó vékonyka kötet és ezek a szerény, nem igazán jelentős történetek íz író erős oldalának megmutatására játszanak. Ami azt jelenti összességében, hogy elbűvölő, humoros történetekről beszélünk, okosan elosztott erős grafikus jelenetekkel és úgy szürrealizmusba forduló jelenetekkel, hogy ezt most következetesen teszik, a fentebb említett regényektől eltérően, amiknek ez az egyik gyengesége. De ugyanúgy vannak tinédzserek meg középkorú nők, akik tizennégy éves gyerekeikre önmaguk megtestesüléseként gondolnak, és persze vannak macskák is. Olyan nők is vannak, akik a sebesült hősöket médiumként használják, a valóság és a spirituális világ között. Van továbbá két történet is, amik címüket Beatles dalokról kapták. Van benne bőven Kafka is. De a novella a regényformában szemben ugyanakkor kordában tartja a túlzásokat, így minden jellemző Murakami elem szépen eloszlik a történetekben, ezáltal nincsenek indokolatlan „zuhanások”.

Ahogy a cím is sugallja — ami egyébként Hemigway második kötetének címe is — nem egy vidám könyvről beszélünk. A nyitótörténet úgy kezdődik, hogy ez özvegy színész megosztja személyi sofőrjével a titkot, miszerint minden vágya, hogy bosszút álljon elhunyt felesége szeretőjén, a bosszú sztori viszont egy terápiás beszélgetés jellegű „cselekménnyé” változik. A sofőr — aki egy nem éppen tüneményes fiatal nő — tökéletesen beleillik a komikus gyógyító szerepébe, a feleség pedig a misztikus eltűnt személt szerepébe ü tehát minden Murakami elem a helyén van. A végeredmény egy kiteljesedett terapeutikus kötelék, ami különös erejét a kiinduló bosszútörténetből nyeri. A többi történet a kötetben ugyanígy működik, rendkívül „Murakamisak”, de novellaként teljes erejükben működnek, éppen ezért. A történetek fő közös eleme témája, hogy hogyan látják egymást a férfiak a nők szemén keresztül, illetve fordítva.

Összegezve, amennyiben megy Murakami idén Svédországba a Nobel—díjért, az nem emiatt a novelláskötet miatt lesz, de a rajongók most sem fognak csalódni kedvenc írójukban.