Gregory Crewdson, aki úgy fotózik, mint ahogy más filmeket készít

Két évbe és szinte több munkába telt, mint a Hollywoodi szuperprodukciók munkálatai, de megérkezett: A „Fenyvesek katedrálisa” címet kapott fotósorozat, Gregory Crewdson nagyszabású alkotása Appalachia elveszett lelkeiről – és a tárlat most Angliában is debütál. A világhírű fotós eddigi legszemélyesebb munkájáról mesél.

2013–ban, egy nehéz válás utáni terápiaként, Gregory Crewdson Manhattenből egy a jóval vidékiesebb Massachusettsbe költözött, ráadásul egy átalakított templom épületébe. „Újra kellett lokalizálnom magam, kellett a környezetváltozás, szószerinti és átvitt értelemben is” – mondja. Így is tett és szabadidejének nagy részét főleg hegyi kirándulással, hosszú távú úszással, a tél beálltával pedig sífutással töltötte.

„Épp síelni voltam egyik nap, amikor szembejött velem egy, az appalachiai túraút egy részét jelző tábla, aminek a neve „A Fenyvesek Katedrálisa” volt. A név megtorpanásra késztetett, tudtam, hogy olyannyira szöget üt majd a fejemben, hogy muszáj lesz felhasználnom.”

Az ennek eredményeképpen létrejött fotósorozat jóval komorabb, baljósabb és elmélyültebb atmoszférájú, mint az aprólékosan beállított, mozifilmszerű képek, amikkel a fotós hírnevét szerezte. Az ezen a héten Londonban, a „Fotográfusok Galériájában” kiállításra kerülő képek tárlata az első alkalom, hogy az intézmény egész kiállítótere egyetlenegy művész munkáinak ad otthont.

A „Fenyvesek katedrálisa” elkészülte két és fél év munkájába tellett, ami Crewdsontól nem szokatlan, hiszen a fotós szeret képei munkálataival legalább annyi időt tölteni és annyira aprólékos munkát végezni, amennyi idő alatt egy akár egy hollywoodi filmet is leforgatnak: szereplőválogatás, helyszín keresés, szövegkönyv írás előzi meg magát a fotózás folyamatát, illetve a stáb is filmes nagyságú és tagjai is hasonlóak: van embere a világításra, a kellékekre, külön a ruhákra, sminkes és még különleges effektre specializálódott munkatárs is, aki a ködért és a mesterséges füstért felelős.

„Az én mértékeimhez képest még így is visszafogott munka volt” – mondja nevetve és végül is van benne igazság; gondoljunk csak vissza „A rózsák alatt” című sorozatára, aminek költségvetése tényleg felért egy átlagos filmével és négy különböző város utcáin készült.

A „Fenyvesek katedrálisa” inkább más értelemben volt kihívás. Ezek a képek méreteikben és arányaikban kisebbek és nehezebb volt megalkotni, illetve befogadni is nehezebb őket, mivel nem konkrét dolgokat ábrázolnak, elvontak. Jelentését a befogadó hozza létre, mindenki a saját belátása szerint értelmezheti őket, ami igaz a hangulatára is. Ennek mentén sokkal nagyobb kihívás volt a világítást beállítani, hogy nem volt meghatározva, hogy milyen hangulatot teremtsünk.”

Bár itt is aprólékos kidolgozottságról van szó, ezek a portrék sokkal „nyersebbek” és bensőségesebbek, mivel olyan egyéni lelkek megjelenítései, akikből sugárzik az elveszettség és a sodródás, annak ellenére, hogy otthonaikban és anyagi javaktól körülvéve látjuk őket. A fotózás helyszíne Becket kisvárosa, a fotóművész lakhelyéhez közeli település volt, színészek és modellek helyett pedig ezúttal saját ismerőseit, például élettársát és alkotópartnerét, Juliane Hiamet és lányukat, Harpert kapta lencsevégre.

„Van egy határozott váltás, de nem kifejezetten önéletrajzi ihletettségű képek ezek” – mondta. „A fotósorozat ötlete és munkája még csak nem is volt teljesen tudatos, az inspiráció mindig mélyen, a tudatalattimból jön és én szeretek elmerülni benne és felfedezni azt. Nem terveztem ikonográfiát alkotni és mégis hasonló lett belőle.”

Crewdson így vagy úgy, de a hangulatteremtés mestere. A karakterek, akik belakják ezeket a csöndes pillanatokat, mind gondolataikban elrévedt alakok, akik szinte az ernyedtségig kábult állapotukban jelennek meg és olyannyira vizualizálják az ábrázolni kívánt állapotot, hogy a címek gyakorlatilag csak funkcionálisak: „Ágyon ülő nő”, „A pince”, „A motel”. A címek is, a fotós korábbi munkái is mutatják Alfred Hitchcock és David Lynch filmjeinek hatását, de ezúttal még a legendás rendezőknél is erőteljesebb hatása volt a fotósra Raymond Carver történeteinek, amikben általában sérült lelkek lepukkant motel szobákban és sötét bárokban találnak egymásra, anélkül, hogy a szó valódi, kötődést jelentő értelmében is egymásra találnának.

„Az, hogy Carvert emlegetik a képeim kapcsán, egy óriási elismerés számomra, mert az egyik „örök kedvenc” szerzőm. Még a „katedrális” szó használata is, ami egyébként egyáltalán nem tudatos választás volt részemről (egy Carver novella címe is ez), mintha tényleg egy mélyebben húzódó kapcsolatra, összefüggésre utalna.”

Ugyanakkor Crewdson nem volt mindig ilyen magába forduló és grandiózusan művészi. 2005üben egy Hewlett Packard nyomtató reklámjának zenéjében, 1979 –ben, amit egy Speedies nevű zenekar adott elő, bizony, őt láthattuk élénken ugrálni a zenekar frontembereként.

„Abban az időben és abban az életkorban ebben semmi szokatlan nem volt” – mondja. „Egy csapat 16 – 17 kölyök, akik titokban azt remélik, hogy egyszer majd ők lesznek a Blondie vagy a Ramones, vagy hogy már most is azok. Volt egy sikerkorszakunk is tele koncertfellépéssel, még a Pearl Jam nyitózenekara is voltunk egyszer”, de hamar véget ért ez a vad, zenekaros korszak.

A fotózással eleinte hobbiként kezdett el foglalkozni, de már a korai munkái helyet nyertek neki a Yale –n. A Yale –n aztán olyan konceptualista fotósok munkásságával volt lehetősége megismerkedni, mint Jeff Wall vagy Cindy Sherman, akik magas fokon alkalmazták a színpadi beállítás és vizuális koreografálás művészetét, ami Crewdson mozifilmszerű művészetének kiindulási alapját ihlette.

A moziszerűség pedig hamarosan tényleg filmmé válik majd, mivel hamarosan elkezdi forgatni első moziját, a „Visszaverődő fényt”. A forgatókönyv Carla Buckley 2014 –es, „A legmélyebb titok” című regénye alapján készült, ami egy napallergiás tinédzserfiú története. „Az élete rendkívül zárt nappal, a sötétszobára korlátozva, amit házának pincéjében rendezett be magának, de éjszaka kalandos életet él, például szerelembe esik, de más dolgok is történnek majd vele; egyelőre ennyit árulhatok el.”

Vajon filmjében is képei világa köszön majd vissza? „A fotózást és a filmezést ugyanolyan műveletnek, művészetnek tartom. De elsősorban természetesen fotósnak tartom, tehát nem fog teljesen magába szippantani a filmkészítés. Ebben a filmben is az érdekel elsősorban, hogy elsősorban egy kifejezetten vizuális történet, a látványon nagyon erős hangsúly van. Ugyanúgy benne lesz a személyiségem, a látásmódom, a világom, mint a képeimben. Az ember önmagától nem szabadulhat csak úgy” – teszi hozzá.