Christine Macel, a 2017-es Velencei Biennálé rendezője és új perspektívája

2015-ben az Okwui Enwezor főkurátor által rendezett Velencei Biennálé inkább tűnt egy politikai manifesztónak az olyan programokkal, mint Marx szövegek felolvasása és olyan művekkel, amik a klímaváltozás, gyarmatosítás és menekültválság témáit érintették. A mostani szervező, Christine Macel  főkoncepciója viszont egészen más: ő a művészeket és magát a művészetet, mint alkotói folyamatot helyezi a középpontba.

Macel számára, aki egyébként a párizsi Pompidou Center főkurátora, az 57. Velencei Biennálé „egy felkiáltás, egy szenvedélyes kiáltás a művészetért és a művészek helyzetéért.” Ehhez még hozzátette, hogy „ez egy Biennálé, ami a művészekkel, a művészektől, a művészekért jött létre.”

De valóban lehetséges politikamentesnek maradni ezekben az időkben?

A főkurátor egyértelmű igennel válaszolt, mégpedig a művészet működési módja miatt. „Engem nagyon is érdekel a politika”- mondta. „De a művészet nem kizárólag a politikáról kell, hogy szóljon, csak egy lehetséges dimenzióját adja.

Épp a Biennálén dolgozó munkások mellett sétálunk el, Macel pedig egy éneklő madárra hívja fel a figyelmet: „Számomra a művészet az élet minden aspektusával összefüggésben áll. Az emberek azt hiszik, a művészet megmentheti a világunkat. Én ezt nem hinném, de azt tudom, hogy sok életet mentett már meg.”

A 48 éves Christine Macel a valószínűleg egyik legjelentősebb nő, akiről ugyanakkor nem hallottál az európai művészvilág berkein belül. 2000 óta ő ellenőrzi a Pompidou kortárs képzőművészeti alkotásait. Ő a 4. női kurátor a Biennálé 122 éves történelmében. A világ egyik legjelentősebb kiállítása mintegy 500.000 látogatót vonzott 2015-ben.

Christine az idei eseményt „Viva Arta Viva”-nak nevezte el és az a korábbi olasz pavilontól egészen az Arzenálig tart, ami egy üreges helyszín, ahol régen hajókat építettek és a köönyező kertekig nyúlik a kiállítás.

A „Viva Arte Viva” a módszertani kérdésfelvetéssel kezdődik, miszerint: Mit jelent ma művésznek lenni? 120 művész munkája lett kiállítva, közülük 103-an most először vesznek részt a programban. A szervezőnő úgy döntött, hogy „Arany oroszlán” díjjal tünteti ki a jelentős életművet felmutató, feminista élharcos Carolee Schneeman művésznőt, akinek munkái – beleértve az 1964-es botrányos videóját, a „Hús örömét”- a tánc-és a vizuális művészet mezsgyéjén egyensúlyoznak.  „Olyasvalakit akartam kitüntetésben részesíteni, aki újradefiniálta a művész fogalmát” – mondja Macel.

„Az idei résztvevők többségét nem ismerem és ez jó” – nyilatkozta Robert Storr kurátor, a Yale Művészeti Iskola korábbi igazgatója, aki egyben a 200-es Biennálé kurátora is volt.  A Biennálé szervezőjeként a munka egyik legnagyobb kihívása úgy hangulatot adni az eseménynek, hogy azt ne kössük feltétlenül egy kifejezett témához”- mondta. Macel Biennáléja ráadásul egy művészileg rendkívül intenzív évben kerül megrendezésre, a Whitney-i Biennálé után, aminek fókuszpontjában a faji kérdések álltak és a Dokumenta után, ami idén először megosztott helyszíneken zajlik; az anyahelyszínen, a németországi Kasselen kívül Athénban zajlik.

A Biennálé nemzetközi pavilonjai a várakozás szerint a nemzetközi pavilonokról magukról generálnak majd eszmecserét (pl. Bradford is kiállító művésze az Egyesült Államok pavilonjának, egy olyan installációval, ami azt a kérdést veti fel, hogy hogyan képviseljünk egy országot, ami többé nem képvisel minket.)

Mint többi elődje, Christine számára is korlátozott idő- és pénzügyi alap állt rendelkezésére a szervezésben. A nemzetközi kiállítás szervezését 13 millió euróból kellett kivitelezni, aminek 10%-át ő gyűjtötte össze támogatóktól.

A kurátornő (aki Párizsban nőtt fel egy építész apa és egy történelem tanár anya gyermekeként) állítása szerint 8 éves korában történt sorsdöntő találkozása a képzőművészet világával, mikor is szülei elvitték egy múzeum megnyitójára, ami egyébként későbbi munkahelyévé vált, a Pompidou Centerbe, aminek már az épülete is radikális, kifordított és high-tech, Renzo Piano, Richard Rogers ls Gianfranco Franchini tervei alapján készült.

A gyakran szűklátókörű francia művészvilágban, Christine közismert utazásairól, – többségében Kelet-Európába vagy a Közel-keletre – amiknek célja, hogy új művészeket fedezzen fel és mutasson be a francia közönségnek. Segített már idősebb művészek újrafelfedezésében épp úgy, mint Franciország legnevesebb művészeinek. Pl. Philipe Parreno és Fabrice Hyber felkarolásában.

Mikor a 2013-as Biennálé francia pavilonjának volt a kurátora, akkor is egy nem francia születésű művészt választott: az albán születésű, berlini lakos Anri Sala-t és „Ravel, Ravel, Unravel” című videó alkotását, amiben két zongorista Ravel „Balkezes zongora hangversenymű” c. darabját játssza, amit a zeneszerző egy olyan zongorista számára szerzett, aki elvesztette balkezét az I. világháborúban.

A “Ravel Ravel Unravel” pontosan tükrözi Macel képzőművészeti ízlését— egyszerre filozofikus, költői és esztétikai élmény, rejtett, enyhe politikai felhanggal, a francia-német háborús ellentétnek címezve (Sala a „Viva Arte Viva” kiállítói között is szerepel).

A 2013-as év francia pavilonja ragadta meg Paolo Baratta, a Velencei Biennálé elnökének figyelmét, mint ahogy Christine Macel más kiállításai is, mint a „Danser Sae Vie”, a Pompidouban rendezett 2011-es showja a táncról és a vizuális művészetekről. „Számomra az előadás azt mutatta, hogy még egy olyan állami intézményben is, mint a Pompidou van lehetőség valami új és friss létre hozására”- mondta.

2015-re viszont olyan kurátort szeretett volna, aki a „szorongás évét” reprezentálja, ezért esett a választása Enwezorra. Idén viszont megint egy más perspektíva bemutatását szerette volna előtérbe helyezni.

A „Viva Arte Viva” kilenc szekcióra van osztva, ezeket jelképezik a „pavilonok”. „Az öröm és félelem pavilonja” „a kényszerített kivándorlás és a tömeges őrizetbe vételből eredő elidegenedés új érzéseit” térképezi fel – írja Macel a bemutató szövegben.

Az ő Biennáléja örök témákat érint, de sokkal inkább közvetett formában. „A globális káosz korában – írja – a művész szerepe hangja és felelőssége fontosabb, mint előtte valaha a kortárs diskurzusok keretein belül.”

„A művészek és könyvek pavilonja” a művészi gyakorlat művészpiacon kívüliségét vizsgálja.  Ebben a szekcióban, Olafur Eliasson egy olyan workshopként működő installációt hozott létre, aminek keretein belül a Velencében tartózkodó menekültek lámpákat készítenek.

A rendezvény honlapján egyébként minden egyes résztvevő alkotóművészről megtekinthető videó munkájuk közben, így tehát még a fotelünk kényelméből is ismerkedhetünk a kiállítókkal. Egy párhuzamos projektben pedig felkérte a művészeket, hogy ajánljanak könyveket, amik nagy hatással voltak rájuk- ezzel egyfajta életrajzot nyújtva.

A Biennálé kertjeiben, Macel megtorpant, hogy egy pillantást vessük az épp nagy munkában lévő, magyar születésű művész, Csörgő Attila munkájára, akinek munkája a „Viva Arte Viva” összegző alkotásának lett kikiáltva: ez egy kis gépezet, ami egy végtelenjelet vetít egy vászonra. A főkurátor ezzel azt szerette volna, hogy egy költői, szinte spirituális végkicsengést adjon a kiállítás záró hangjának.

Zárásként még szó volt arról, mit szeretne, milyen érzésekkel távozzanak a látogatók a nagyszabású Biennáléról: „A legrosszabb, amit el tudok képzelni, ha semleges érzésekkel hagynák el helyszínt” – mondta.