Rockzenétől a mesekönyvekig Több ezer gyerekhez készül Holden Rose
Kovács Attilát Holden Rose-ként ismeri a nagyközönség: a rockzenészből lett mesekönyvíró az ország számtalan iskolájába ellátogatott már, hogy népszerűsítse az olvasást. Célkitűzése szenvedéllyé vált és elhatározta: ebben az évben legalább háromezer gyermekkel találkozik.
– Különös fordulatot vett az életed. Kezdjük az elején, hogy lesz egy rockzenészből mesekönyvíró?
– Valójában a kettőnek tényleg nem sok köze van egymáshoz, egy nagy kanyarral jött az egyik a másikból. Az egész a rockopera írással kezdődött, aminek a dalszövegeihez le kellett jegyzetelnem a történetet is. Munka közben annyira belementem a részletekbe, hogy bevallom, elkezdtem élvezni a sztori írását és végül a vázlatból megszületett egy regény. Az elkészült mű kapcsán sokan bíztattak, így megmutattam kiadóknak is, ők azonban nem rajongtak érte. Az egyik kiadónak viszont 8-12 éves korosztálynak szóló ifjúsági regényre volt szüksége. Meg kellett felelni néhány kívánalomnak – például a való világban játszódó detektív történet szerettek volna, varázslat nélkül –, de úgy gondoltam, ha már ott vagyok, teszek egy próbát. Ahogy megéreztem az írás ízét, rá is kaptam, így gyorsan elkészült az első könyv és mindjárt meg is jelent: Howard Matheu különös esetei detektív történet gyerekeknek.
– A Holden Rose név honnan jött?
– Amikor zenészként megjelent az első lemezem, nem sikerült álnevet csiholnom, Kovács Attila maradtam. Ez a név viszont annyira gyakori – szinte mindenkinek van legalább egy ismerőse, akit így hívnak –, hogy íróként mindenképpen meg akartam magam különböztetni. Webfejlesztőként, internetes marketingesként pláne tudom, hogy ez mennyire fontos. A „Holden” név biztos volt, a Zabhegyező Holden Caulfield figurájától kölcsönöztem és ehhez szerettem volna egy rövid szócskát, mint például a King, nálam ez lett végül a Rose.
– A mesekönyvek mellett gyerekelőadásokat is kitaláltál. Ezek által könnyebb őket megszólítani?
– 8-12 éves gyerekeknek szólnak a könyveim, aminek marketing szempontból nagy hátránya, hogy nem azoknak írok, akiknek eladok. A gyerekek csak szülővel, vagy tanárral tudnak eljönni például egy dedikálásra is. Azon gondolkodtam, hogyha elmennék néhány iskolába, akkor jobban megismertethetném velük a könyveimet. Így találtam ki egy előadást, ami az olvasás népszerűsítéséről szól. Számomra is meglepő volt, hogy mekkora igény volt erre, úgyhogy azóta járom az országot. Kiszámoltam, hogy ezzel a turnéval egy év alatt hány helyre tudok eljutni fizikailag, egy-egy előadáson 25-30 gyerek van, egy nap pedig három, maximum négy előadást vagyok képes megtartani. Ha ezeket a számokat felszorozzuk, nagyságrendileg háromezer gyerekhez juthatok el. Már félúton járok a célom elérésében, és a legfontosabb számomra az, hogy az olvasás üzenete minél több gyerekhez eljusson.
– Az idősebb korosztályt is meg szeretnéd célozni?
– Most épp egy 12-16 éves korosztálynak szóló könyvet írok, amihez szintén készítek egy előadást. Ez már nem az olvasásról fog szólni, sokkal inkább az írásról. Azt gondolom, hogy ebben a korban már eldönti a gyerek, hogy szeret-e olvasni vagy sem, így itt azt mutatnám meg, hogyha írni akarnak, akkor egyáltalán, hogyan álljanak neki. Mit érdemes papírra vetni, kinek mutassák meg, kinek kérjék ki a véleményét, hogy induljanak el… Ez most a legújabb célkitűzésem. Látni kellene azt a rengeteg gyereket, akikkel nap mint nap találkozom! Teljesen megváltoztatták az én gondolkodásomat is. Kihozták belőlem a pedagógust és szenvedélyemmé vált, hogy minél több helyre elmenjek.
– Az apaság sokat segít?
– Nem hiszem. Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni. Más korosztálynak írok, mint a gyermekeim, sőt! Amikor belevágtam a mesekönyvírásba, a nagyobbik fiam is még csak ötéves volt. Nem azért kezdtem el gyerekkönyvet írni, mert gyerekeim születtek. Szerintem egyfajta készség, hogy valaki tud szólni a gyerekekhez, hogy figyelnek rá és persze van színpadi rutinom is. Amikor a tanárnő szól egy osztálynak, hogy jön az író bácsi, a gyerekek számolják a napokat, tűkön ülve várnak, megérkezek és olyan légkör fogad, hogy szikrázik a levegő, minden szavamat isszák. Pörgős, hangos, bekiabálós, jelentkezős, interaktív foglalkozássá válik az együtt töltött idő. Közel száz ilyen előadást tartottam már, egy idő után ráérez az ember, hogy tud még jobban igazodni a gyerekekhez. A fiamtól inkább az írásban veszek át néha dolgokat, például, ha azt szeretném, hogy a hétéves szereplőm mondjon valami cukit, akkor a szájába adom azt, amit a gyermekem mondhatott annyi idősen. Az ősszel megjelenő Leonardo lovag című könyvem kifejezetten nyolcéveseknek szól, s mivel az én fiam épp másodikba megy szeptemberben, ő lesz a könyvem előolvasója.
– A mai mese ugyanazt jelenti, mint egykor? Hogy látod, milyen irányba kell nyitniuk a szerzőknek?
– Én azt írom a gyerekeknek, amit egy másik felnőttnek is elmondanék, egyszerűen csak kihagyom azokat a részleteket, amik szerintem egy gyereket nem érdekelnének. Ha előveszek egy klasszikust, az a hétéves gyerekemet még nem köti le, túl sok benne a leírás, az információ, ezekből gyakran kivonat könyveket készítenek a gyerekeknek és azokat ők szívesebben elolvassák. Én a saját könyvemet írom ugyanígy. Ebből fakad, hogy mindegy melyik korosztálynak írok, ugyanazt a hangnemet ütöm meg, csak odafigyelek ezekre a dolgokra. A mai gyerekek nem ismerik a klasszikus meséket. Egy könyvtáros mesélte, hogy rendeztek olyan versenyt, ahol ahhoz, hogy a kérdéseket meg tudják válaszolni a gyerekek, ismerniük kellett volna Hamupipőke vagy Hófehérke történetét. Rengeteg bugyuta könyv és mese jelenik meg és azt megértem, hogy a szülők féltik a gyerekeiket a klasszikus mesék horror tartalmától, de a mese szükséges az alapvető értékrend kialakulásához.
– Te is ügyelsz erre az írásaidban?
– A saját könyveimnél figyelek arra, hogy a történeteim szereplőinek barátsága ténylegesen megjelenjen: amikor egy fiú egy lánnyal barátkozik, kiállnak egymásért, elfogadják a másik véleményét, vagy megharagszanak egymásra, de aztán átgondolják és találnak megoldást. Ezek mind olyan tanulságok, amit ha akarnak, később hasznosíthatnak, de én nem tanítok, hanem szórakoztatok. Nyilván mondanivaló nélkül nem ér semmit a könyv, a klasszikus meseértékeket én is próbálom átvenni. Van, aki kifejezetten azért keresi a könyvemet, mert az ő gyermeke nem szereti a varázslatokat, és akad olyan, akinek kifejezetten azért nem tetszik, mert nincs benne.
– Külföld is szerepel a terveid között?
– Igen, szeretnék külföldre is nyitni: akárhogy is nézzük, kicsi a magyar piac és úgy gondolom, hogy a detektív történeteimnek lenne helye például a német piacon is. Már egyébként fordítják is a könyvemet. Most az olvasásos előadásomat szeretném minél jobban népszerűsíteni és a nagyobb korcsoportnak is elkészíteni. Nagyon jó dolog, hogy találkozom az olvasóimmal, hiszen én is újabb tapasztalatokat, ötleteket meríthetek a következőkhöz. Azt gondolom, hogy akkor lehet valamit jól csinálni, ha megvan hozzá az anyagi biztonság is. Ha egy külföldi nyitással ezt meg tudnám szerezni a közeljövőben, akkor teljesen más mennyiségű és értékű időt tudnék az írással foglalkozni. A civil foglalkozásom mellett ugyanis az írás sajnos még mindig csak a második helyen áll.
– Értesz a zenéhez és gyerekekhez szólsz a könyveiddel, gyerekzenekarban nem gondolkodsz?
– Mindig is olyan ember voltam, aki a kitűzött céljához foggal-körömmel ragaszkodik. Sokszor nem sikerült megvalósítanom és mindig utólag, évekkel később kellett felismernem, hogy a korábbi tervem azért nem sikerülhetett, mert amit kitaláltam nem is élhetett volna meg a piacon. Egyszerűen kevés rálátással rendelkeztem. Majd elérkezett az a pont az életemben, amikor már nem minden áron az első könyvemet akartam kiadni, hanem kicsit meghajoltam a sors akarata előtt és belekezdtem a mesekönyvírásba. Két és fél év alatt már a hatodik könyvem jelenik meg, az idősebb korosztálynak is írok, a kiadóm pedig azt pedzegeti, hogy esetleg felnőtteknek szóló könyvet is megjelentetne. Tehát lassan eljutok oda, ahova három évvel ezelőtt elindultam, de közben nem összeszorított foggal, ökölbeszorított kézzel törtem magam előtt a falat. Most már semmihez sem ragaszkodok úgy. Azt tudom, hogy nagyon szeretnék írni, az írásból pedig szeretném, ha a gondolataimat, amiket egy könyvben, vagy előadásban megfogalmazok, minél több emberhez eljuttathatnám.
