Körülöttünk A mindennapok művészete, a kikerülhetetlen design

Új kiállítássorozatot indított a Magyar Művészeti Akadémia kezdeményezésére és támogatásával 2014-ben a Műcsarnok: a Nemzeti Szalon célja, hogy időről időre megbízható körképet nyújtson a vizuális művészetek különböző területein született főbb teljesítményekről. Tavasszal az ipar- és tervezőművészet elmúlt tíz évének áttekintésére invitálják a közönséget: a felkért kurátorok – Sára Ernő és Scherer József – által összeállított szalon tiszteleg a közelmúlt iskolateremtő mesterei előtt, de elsősorban a változó képzési, tervezői, gyártói és értékesítői környezetben tevékenykedő mai alkotók lehetőségeire és legkiemelkedőbb szakmai teljesítményeire koncentrál.

– Több mint 400 alkotó vesz részt a kiállításon, hogyan készül el egy ilyen összeállítás? Mi alapján történt például az egyes művek begyűjtése és kiválasztása?

Sára Ernő: Több csatornán. Tavaly novemberben egy felhívást tett közzé a Műcsarnok: meghirdette az Ipar- és tervezőművészeti Nemzeti Szalont. Több mint tizenegyezer címre küldték el a kiírást, ami alapján minden 21. életévét betöltött professzionális művész beküldhette a munkáját. Továbbá a kurátorok nyolc különböző iparművészeti műfajt áttekintve olyan jelentős alkotókat hívtak meg, akikről úgy gondolták, be kell mutatni, figyelemmel kell kísérni a munkásságukat. A kiállítótérben nemcsak azok lesznek jelen, akik személyes meghívást kaptak, ugyanis a tárhelyről is beválogattunk fiatalokat. Így alakult ki a körülbelül 400 fős létszám, amelyek mellett további anyagokat vetítünk még monitorokon a kiállítótérben.

– Az elmúlt 10 évet áttekintve találhatunk alkotásokat a kiállításon.

– Medret kellett szabnunk ennek a folyamnak. Leginkább a fiatalokra szerettünk volna figyelni, és munkájukat behozni a kiállítótérbe, de természetesen minden szakterület teljes spektrumát bemutatjuk. A korábban említett nyolc szakterület önmagában is szétágazó és emiatt azt is nehéz pontos számmal kifejezni, hogy műfajilag mennyivel találkozhatunk, a grafikában például a bélyegtervezéstől kezdve, a plakáton át, az emblémákig, az arculati terveken keresztül a brosúrákig, folyóiratokig, nyomtatványokig, minden jelen van. Ugyanígy a textiles szakterületek is szerteágaznak az öltözéktervezők, gobelinesek, falikárpitos, szőnyeges, nyomott textilen keresztül és még sorolhatnám. Ezernél is több műtárgyat nézhetnek meg a látogatók a kiállítóterekben. Az átlag magyar ember nem is gondolná, hány ember dolgozik külföldön óriási cégeknél, ki mindenki állítja elő a terveit azoknak a termékeknek – autóknak, öltözékeknek, bútoroknak –, amelyek szerepelnek a tárlaton.

– A „Körülöttünk” cím arra utal, hogy olyan művészeti alkotásokról van szó, amelyekkel együtt élünk, mindennapi életünk velejárói?

– A kiállítás fő jelszava és az egész utalása azt próbálja a közönség elé tárni, hogy a felkelésük pillanatától a lefekvésükig bármerre néznek, s akármerre is mennek az utcán, a lakásukban, a köztereken, vagy akár a színházakban, mindenütt a tervezőművészet produkcióival találkoznak. Nem is jut az eszükbe reggel, amikor a kávéscsészéjüket megfogják, nem gondolnak bele, hogy azt is egy tervező csinálta. Nincs olyan része az életünknek, nincs olyan tárgyunk, ami körülöttünk van, amit valakik ne terveztek volna, ne gondoltak volna át. A fogkefétől kezdve a székekig, minden tudományos ergonómiai vizsgálatokon megy át. Mi ezeket a tárgyakat természetesen használjuk a mindennapokban, de nem gondolunk arra, hogy komoly munka van mögöttük. A kiállításon megmutatkoznak az intim belső tereink, a közösségi tereink, vagy maga az utca, a szabad és vannak szakrális terek is, ahol például az üvegablakoktól kedve, a templomok padján át, a keresztelőmedencékig mindent különböző szakmák készítenek. Van egy értékmentési területünk is, ahol bemutatjuk, hogy az egyes iparművészeti területeken – kerámia, papír, bútor, fém – hogy folyik a restaurálás. A munka világa című területünkön például egészen a géptervektől kezdve a cégek arculatáig mutatjuk be a tervezési munkákat, feladatokat, de készítettünk egy animációs részt is: egy külön terem kifejezetten a nyomdaipar termékeit, egyedi művészkönyveket mutat be, ami mind a számos szerteágazó szakterület produkciója.

– Ahogy említette, a kiállítás nyolc ipar- és tervezőművészeti szakterületből áll. Mitől lesz egységes ez a tárlat?            

– Az összes terület és műfaj együtt forog a termekben, nem választottuk el őket egymástól, a felhasználó oldaláról próbáljuk bemutatni a termékeket, ahogyan ő használja őket. Ha például a közösségi, belső tereket említem, ott megjelenik a belsőépítész színházterve, vagy étteremterve, a bútortervezők berendezési produkciója. Az éttermekben a tányérok, a kelyhek is helyet kapnak és ma már az arculatához tervezik a porcelánedényeket, megjelennek az emblémái, az étlap és ital kínálói, tehát minden együtt mozog. Ha a belső tereknél a színházhoz sétálunk, megjelennek az estélyi öltözékek, az azokhoz való kiegészítők, ékszerek, cipők, táskák.

– Miért helyeztek hangsúlyt az értékmentésre és az elődök bemutatására?

– Mert roppant fontos terület. Az értékmentés minden hétköznapi ember számára – annak is, aki nem jár múzeumba – érzékelhető a városokban, akár Budapesten. Látható például, hogy milyen gyors tempóban rehabilitálják a régi épületeket. A kiállításon a múzeumi műkincsek kategóriájától elvonatkoztatva bemutatjuk például, hogy mennek az épület felújítások, hogy csinálják meg a stukkókat, vagy mondjuk egy kovács restaurátor, hogy szedi rendbe egy szecessziós villa kerítését. De láthatjuk például a Mátyás-templom ezüst örökmécsesét, amit a fémrestaurátor hozott helyre és ugyanígy láthatunk kerámiatárgyakat, kínai vázákat, tehát az iparművészet területén történtek értékmentését is bemutatja ez a kiállítás.

– És közben a jövő is megjelenik.

– Hogyne. Bemutatjuk azokat az alkotókat is, akik ebben a témában dolgoznak és komoly eredményeket értek el. A Mercedes autóktól kezdve –  amit magyarok terveznek –, a Renault-n át, különböző járművek, utcabútorok, metróban lévő irányítórendszerek is megjelennek, méghozzá úgy, hogy az egyik oldalon láthatjuk a mestereket, akiktől tanultunk és akiket a szakmák megegyezően tisztelnek, velük szemben pedig ott az innováció, a jövő.

– Kiknek ajánlják ezt a kiállítást? Milyen benyomásokkal távozhatunk?

– Elsősorban a nagyközönségnek, hogy vegyék észre, hogy mindenen, ami körülöttük van, professzionális emberek dolgoznak és nem maguktól jönnek létre még a legegyszerűbb, mindennapi használatban lévő tárgyaink sem. Az elsődleges cél az volna, hogy erre rádöbbenjenek. Hogy például azért nem áznak el, amíg a villamost várják, mert a peronon olyan megállót építettek ki, amely nem szűkíti a kilátást, de az időjárás viszontagságaitól megóv minket. Ha felülnek egy járműre, akkor az ott lévő ülések, kapaszkodók, az ajtók mind alapos átgondolás eredményei. A mindennapos használati edényeinket, a töltőtollunkat, az óránkat valakik megtervezték, vagy ott vannak a ma divatos és egyre szaporodó felnőtt játszóterek. A szakemberek részére pedig elgondolást nyújt a kiállítás, hogy ki-ki a maga munkájával hol áll, mit csinál a másik, egyben egyfajta felmérés is mindenki számára, hogy hol tartunk ma a különböző szakterületeken. A harmadik célunk pedig az, hogy megmutassuk: a tehetséges, ambiciózus faitalok a világ legnagyobb cégeihez tudnak eljutni tervezési feladatokkal, ha szorgalmuk van, ha tehetségesek és rendelkeznek empátiakészséggel. Sakk- kifejezéssel élve: tisztet áldoztunk, mert a saját korosztályunk részvételét kicsit korlátoztuk azért, hogy a fiatalok minél jobban előtérbe kerülhessenek.