Hétköznapi őrületek

A Thália Színházban parádés szereposztással láthatjuk a kortárs cseh író, rendező, filmes, Petr Zelenka komédiáját. A Hétköznapi őrületek első ízben a prágai közönség előtt aratott sikert 2001-ben, az író rendezésében. A kritikusok a legjobb új cseh drámává választották, s elnyerte a legrangosabb cseh színházi elismerésnek számító Alfred Radok-díjat is.

A darab kissé melankolikus főhőse, Petr (Pindroch Csaba) vissza akarja kapni régi szerelmét, Janát (Fodor Annamária). Barátja, Mokka (Szabó Győző) a szex és a szerelem gubancos hálójában vergődik, keresve az igazit, hol a takarítónő, hol egy kirakati próbababa személyében. Petr szülei (Molnár Piroska és Jordán Tamás) végső soron azon gondolkodnak, vajon mi kötötte össze őket ennyi éven át… értik-e, ismerik-e egymást?

A középpontban a boldogság keresése áll. Hogyan találhatjuk meg? Egy fiatal szobrásznő romantikusan induló barátsága által (Apa), a képzeletünk és egy porszívócső segítségével (Mokka)? Talán úgy, hogy visszakapjuk a szerelmünket, aki egyébként már vissza is jönne, ha ezt észrevennénk (Petr), esetleg a zártosztályon, ahol végre megpihenhetünk az egész életünkön átívelő monoton cselekvések sorozata után (Anya)? Az ironikus komédia hétköznapi szereplői mind-mind más választ adnak erre a kérdésre. Az egyszerű alaphelyzetből (egy harmincas évei közepén járó férfit elhagyott a barátnője) észrevétlenül egy mély, igazi emberi-társadalmi kérdéseket feszegető, elgondolkodtató színdarab születik, miközben a közönség mindvégig remekül szórakozik a komikus helyzeteken. A hrabali hagyományt követő kispolgári hősök furcsa cselekedeteik, szokásaik révén egyszerre nevetségesek és szánalomra méltók, s talán éppen ettől annyira emberiek.

A főhős érzékeli családja, barátai „hétköznapi őrültségét” – a sajátját persze nem – és próbálja szembesíteni őket a valósággal, de a groteszk helyzetek magukkal sodorják. Végül nem tesz, nem tehet mást, mint elfogadja a furcsaságokat, s meghallgatja a történetüket. Rajta keresztül értjük meg, kinek miért alakult így a sorsa, miközben a boldogságát kereste. Az egyszerű vagy különös mindennapi cselekvések, ha megszokássá, az ember tudatán túlnövő rutinná válnak, kívülről nézve groteszkül hatnak. Az őrültség tehát valójában csupán nézőpont kérdése, mindenki a saját mániájának rabja, legyen az a szerelem kergetése, az újságcikkek gyűjtögetése, a véradás, a szerzői jogok érvényesítése vagy éppenséggel egy furcsa kísérlet megvalósításának lehetősége egy villanykörtével…

Az egyéni sorsok mellett a közös sors, a történelem is fel-felbukkan. A régi híradók szövegei – a hajdani politikai hírolvasó Apa tolmácsolásában – mint a múlt különös relikviái új értelmet (vagy inkább új értelmetlenséget) nyernek a minden régi, retro dolog iránt lelkesedő fiatalok körében.

Mi a megoldás? Segíthet-e, ha elszakítjuk a szálakat, leszámolunk az illúziókkal, ha próbálunk új életet kezdeni? Vagy ha felvesszük a másik ruháját, hogy „belebújjunk a bőrébe”? Válaszokat kaphatunk, de nincs megoldás… A lírai hangvételű bohózat valójában rólunk szól, a kapcsolatainkról, a furcsa kötődéseinkről… tárgyakhoz, tevékenységekhez, emberekhez.

Koczka Erika