Titkos utakon – Sötét varázslatok Aquincumban
Az emberben mindig él a vágy, hogy életét, sorsát valamilyen módon befolyásolhassa, a maga számára pozitív irányba, kedvező mederbe terelhesse. Így volt ez az ókorban, és így van ez napjainkban is. A betegségből való felgyógyulás, a kiválasztott szerelmének elnyerése, az anyagi javak, a gazdagság vagy éppenséggel a várva várt gyermekáldás elérése érdekében a mágia, a varázslás és a hétköznapi praktikák egész sorát vetették be az évszázadok folyamán. Az emberiség történelmének egyes korszakaiban a világ különböző helyein ugyan más-más természetfölötti lényekhez (istenekhez, szellemekhez, démonokhoz vagy az alvilág lakóihoz) fordultak, de céljuk közös volt: segítséget kértek és reméltek olyan dolgok eléréséhez vagy olyan bajok távol tartásához, amire, úgy érezték, máskülönben nincsen ráhatásuk.
A természetfölötti lények beavatkozását azonban nem mindig jó cél érdekében kérték: a rómaiak is nemegyszer ártó szándékkal, az ellenfeleik, rosszakaróik ellen folyamodtak segítségért az istenekhez. Hogy a rontás és az átok mennyire hétköznapinak számított, jól példázza idősebb Plinius kétezer évvel ezelőtti kijelentése legismertebb művének, a Természetrajznak a lapjain: „Bizony senki sincs, aki ne félne attól, hogy borzasztó átkokkal megbűvölik.”
Az Aquincumi Múzeum 2017. november 5-ig látható időszaki kiállítása a római kori mágia e különleges, tiltott területére kalauzolja el a látogatót, a rontó varázslatok fondorlatokkal teli, az éj leple alatt szőtt, sötét világába. A birodalom más részeihez hasonlóan Pannóniában is dívott az ártó mágia gyakorlása, amit mi sem bizonyít jobban, mint az Óbudán nemrégiben előkerült három ólomlap, amelyekre átokszövegeket karcoltak. Ezek az ún. átoktáblák, amelyeket a régészek Aquincum polgárváros keleti temetőjében találtak a sírok között elásva, a Kr. u.-i 2-3. századból valók.
Az átoktáblák a rontó szertartások fontos kellékei voltak, amelyeket a mágiában jártas varázslókkal készíttettek el az érintettek, akik ezek révén akartak üzenni, és segítséget kérni az alvilág erőitől, isteneitől ahhoz, hogy sérelmeikért bosszút álljanak vagy adott esetben ellenfelük akaratát megtörjék. Az aquincumi átoktáblák esetében is ez utóbbiról lehetett szó, hiszen mindhárom egy-egy bírósági perhez kapcsolódik. Az elsőnél az átkot egy bizonyos Oceanus, Amoena, Felicio és néhány rabszolga rendelte meg nyolc ember ellen. Felirata igen egyértelműen fogalmazza meg, mit várnak az istenektől: „Iulia Nissa és Gaius Mutilius ne tudjon ártani Oceanusnak és Amoenának. Gaius ne tudjon ártani Feliciónak. Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársaknak. Eunicus Surus nyelve ne tudjon beszélni Oceanus ellen. Gaius vagy Iulia ne tudjon ártani Annianusnak. Decibalus nyelve (…) ne tudjon Oceanusnak ártani.” Hogy hogyan is végződött a közel 1800 évvel ezelőtti bírósági ügy, vallottak-e a tanúk vagy nyelvüket megbénította az átok, az már valószínűleg örökre az ólomtáblák titka marad. Az azonban bizonyos, hogy a rontást kérők óriási kockázatot vállaltak, tehát nagyon fontos lehetett a per számukra kedvező kimenetele. A római törvények szerint ugyanis halálbüntetés járt az átkok készítőinek és megrendelőinek! Ennek ellenére azonban, a forrásokból tudjuk, hogy a császártól a rabszolgákig mindenki igénybe vette a rontó varázslást…
A lelet különlegessége, hogy megtalálták mellette azt a meghajlított íróvesszőt (stylust) is, amit az ólomtábla szövege is említ: „Ahogyan én ezt megtört íróvesszővel írom, úgy törjön meg az ő nyelvük is és ne tudjon ártani azoknak, akiket feljebb megneveztem.”
Az Aquincumi Múzeum az izgalmas múltidézéshez az egyik leghíresebb kortárs képregényrajzolót, Cserkuti Dávidot kérte fel, hogy képein elevenítse meg az egyik átoktábla szövege alapján rekonstruálható történetet: a varázsszöveg készítését, az átoktábla elásását a temetőben és a bírósági tárgyalást. Az ólom átoktáblát azért ásták el a temetőben, mert úgy vélték, ott könnyen utat találhat a túlvilági erőkhöz. (Szokás volt még tóba dobni vagy szentélyeknél elásni ezeket a tárgyakat, ugyanebből a megfontolásból.) A szertartás közben a varázsló valószínűleg különféle rituális mozdulatokat végzett, áldozatot mutatott be, mágikus erejű varázsigéket mormolt és különleges illatú növényekkel füstölt.
A császárkori hitvilág – csakúgy mint a provinciák társadalma – sokféle hagyományt magába olvasztott. Az itáliai szokások mellett megtalálhatók voltak benne a hellenisztikus és a különféle közel-keleti vallások rítusai, valamint a germán és a kelta babonák. A szertartások ismerői, a mágikus könyvek birtokosai olyan varázslók és papok voltak, akik némi pénzért cserébe szívesen segítettek a hozzájuk fordulókon.
A másik aquincumi ólomtábla szövegéből azonban az is kiderül, hogy nemcsak átkok, hanem ellenátkok is léteztek! Bellicus, a megrendelő, joggal félhetett az ellenátoktól, hiszen nem mást kívánt, mint hogy az alvilág bejáratát őrző, háromfejű kutya, Cerberus elé vessék az ellenfeleit. „Ahogyan az alvilági árnyak némák és hallgatagok, úgy azok, akik ellenátkot fognak benyújtani hozzád, némák és hallgatagok legyenek. Háromfejű Cerberusok, kapjátok el Bellicus ellenfeleit, és tartsátok őket…”
A birodalom más lakóihoz hasonlóan, a Pannóniában élő rómaiak is különféle védőeszközökkel igyekeztek távol tartani maguktól az ártó erőket. Kis amuletteket viseltek, és arany bullákban vagy kapszulákban varázsszövegeket tartalmazó papiruszt vagy fémlapot tartottak. A kiállításon szereplő tárgyak feliratuk szerint elsősorban gyógyító, bajelhárító varázslatokat tartalmaznak, gyakran görög nyelvű varázsigékkel és álhieroglifákkal. Voltak olyan ékszerek is, amelyeket kőből, borostyánból vagy aranyból készült bajelhárító csüngők díszítettek. A Herkules-buzogány, a fallosz, a medvefogutánzat és a Hórusz-szem egyaránt varázserővel bírt a rómaiak hite szerint. A csecsemőket és a kisgyermekeket különösen sebezhetőnek tartották, és védeni akarták a betegségektől, a balesetektől, illetve a szemmel veréstől. Bajelhárító amulettekkel ellátott nyakláncokat kaptak, illetve olyan kerek – a család anyagi helyzetétől függően – aranyból, ezüstből, bronzból, ólomból vagy bőrből készült bullát, amelyben amulettet tartottak. A fiúk ezeket egészen a felnőtté válásukig hordták.
A rómaiak a titokzatos ősi egyiptomi feliratoknak, tárgyaknak is mágikus erőt tulajdonítottak. Némely egyiptomi isten kultuszát is fenntartották. A tárlaton látható hieroglif felirattal borított kőfaragvány is valószínűleg egy csodatévő erejűnek tartott ereklye lehetett egy magánszemély birtokában.
És mire számíthattak az alvilág istenei, ha teljesült az átok? Valószínűleg ugyanúgy oltárkövet állítottak nekik, mint más isteneknek: „Proszerpinának és Plutónak áldozati ajándékul. Aki fogadalmat tett, a fogadalmát szívesen teljesítette, mert az istenek kiérdemelték.” A kiállításon bemutatott mészkőből készült oltár megrendelője azonban a nevét már nem merte felvállalni, annak ellenére, hogy egyébként szokás volt rávésetni a fogadalmi oltárra annak a nevét, aki azt hálából az isteneknek állíttatta… Talán félt az ellenátoktól vagy attól, hogy súlyos bűncselekménnyel fogják megvádolni?
Koczka Erika
Képaláírások: 1. kép: Bronzbulla, benne Traianus-éremmel és összehajtogatott feliratos ezüstlemezzel
- kép: Ólom átoktábla az aquincumi polgárváros keleti temetőjéből
- kép: Az alvilági istenpárnak állított oltárkő
- kép: Egy arany amulettkapszulában talált feliratos aranylemez
