A LÉLEK PATIKÁJA a patikus: Pápay Eszter

Redford arcán az idő

Szörnyű! Robert Redford annyira túltolta a plasztikát, hogy már nem  is hasonlít egykori önmagára! – értesít a szalagcím a legfrissebb kulturális-ökológiai katasztrófáról. És valóban: az olvasó fejcsóválva szörnyülködik, legalábbis egy bizonyos életkoron felül, mert a fiatalabb generációk számára – jeles életmű ide vagy oda – az égszemű sármőr is csupán egy porosodó név Hollywoodból. Pár perccel később persze még a ledöbbent fejcsóválók is jólesően nyugtázzák, hogy azért nem omlott össze a világegyetem, a nap is fölkelt úgy, ahogy szokott és az univerzum részrehajlástól mentes intelligenciájának  köszönhetően valószínűleg nem csak Kiskunlacházán, hanem  Beverly Hills-en is. Aztán jön a többi hír, meg a napi rutin, ami gyorsan felülírja a rettenetet és az már talán meg sem fordul  a fejekben, hogy a hajdani Sundance kölyök ma már akkor sem hasonlíthatna igazán egykori önmagára, ha egyetlen milliméternyi ráncocskát sem simítottak volna el az arcán. Merthogy ez így természetes. Ezen is lehetne szörnyülködni, bár kétségkívül kevés szerkesztő látna fantáziát egy olyan írásban, amely azon keseregne, hogy nyolcvan éves korra már drasztikusan meg tudnak változni az ember arcvonásai, évtizedekkel korábbi állapotához képest. Akkor is, ha az illető mellesleg világhírű és vélhetően mindig nagy figyelmet fordított arra, hogy megőrizze a legjobb formáját. Hősünk  színészi múltjának és népszerűségének persze van jelentősége ebben a történetben. Kezdve mindjárt azzal,  hogy anélkül meg sem írták volna róla ezt a cikket. Másrészt, egyértelmű, hogy ha valakinek abban a tapasztalásban van része ezen a világon, hogy milliók bálványa, s ennek a szerepnek a vonzó külső is meghatározó tartozéka, akkor egészen más súllyal bír számára, hogy mi művel az arcával az idő. Még akkor is, ha férfi az illető. De van itt még valami, ami teljesen független nemtől, ismertségtől és attól is, hogy a föld melyik sarkán látta meg valaki a napvilágot. Ezt a dolgot akkor értettem meg igazán, amikor a kilencvennégy éves nagyapámat látogattam meg egy alkalommal. Én egy távolabbi városban éltem akkoriban, ő pedig egy nyugdíjas otthonban lakott. Nem volt beteg, csak gyenge; mint aki halálosan elfáradt az élettől. Ahogy beléptünk a szobájába, meg is rémültünk attól, ahogyan ott feküdt befelé fordulva, mozdulatlanul. Azt hittük, talán már nem is lélegzik. Aztán jó néhány pillanattal később, anélkül, hogy felénk fordult vagy ránk nézett volna, tárgyilagos hangon megszólalt: – „Még itt vagyok”. Mintha csak a keresztrejtvény fejtésből szólt volna oda évtizedekkel korábban, két fogalom azonosítása között. Sosem felejtem el azt az érzést. Végérvényesen megerősítette bennem, hogy az ember ott belül ugyanaz marad. Hiába változik meg a testében minden, a lényeg, ami és aki ő maga, azt nem érinti az idő. Ez egyrészt megnyugtató és felemelő, ugyanakkor kihívás is. Nem is kicsi. Mit kezd ezzel az ember? Rembrandt stílszerű „választ” adott a dilemmára. Közel száz festményen dokumentálta végig saját portréjának, arcvonásainak, tekintetének, hangulatainak változását. Igaz, egy olyan korban, amikor a fiatalság látszatának megőrzése még nem volt sem érdem, sem elvárás.  Legkorábbi, „kócos” önarcképét 20 évesen, a legutolsót nem sokkal halála előtt, 63 évesen örökítette meg. Az utolsón mintha elmenőben sietve még visszanézne…  Ez a  portré más vonatkozásban is különbözik a többitől: a közelmúltban hitelessé nyilvánított, fiatalkori, nevetős arcképétől eltekintve csupán ezen az egyetlenegyen  mosolyog. A halála előtt készült portré mosolya  furcsa, disszonáns: a hálósipkás (vagy bohócsipkás?)  öregúr elfonnyadt arcán furcsa, kínos vigyor jelenik meg. Rembrandt feltárulkozása zavarba ejtő.  Arcképcsarnokában végigkövethetjük őt a serdülőkor kihívó lobogásától a felnőttkor kivagyiságán át a széthullásig, a leépülésig. Ahogy az arcán gyűltek a ráncok, úgy járta végig az önismeret kálváriáját. Őt persze különösen foglalkoztatta az emberi lét ellentmondásossága és azon belül a változékonyság.  Saját arcát is azért tanulmányozta kitartó szenvedéllyel, hogy a személyiség, a személyesség titkát megfejtse.  Ehhez utánozhatatlan festői eszköztárral  rendelkezett, ugyanakkor azt is tudta: az ember nemcsak az, aminek látszik. Redfordhoz visszatérve: ott belül minden bizonnyal ő is megmaradt Sundance kölyöknek, a Távol Afrikától függetlenségelvű hősének illetve annak a férfinak, aki a szerepei mögött valójában volt, s akit a világ igazából nem is ismerhet.

Amúgy, most olvasom egy korábbi  cikkben, hogy mind nyilvánvalóbb és látványosabb  a közte és Brad Pitt közt lévő hasonlóság. Legalábbis fizimiskát tekintve. Szóval, az is meglehet, hogy az eredeti  állítás teljesen helytálló: Reford már tényleg nem is emlékeztet egykori önmagára. Csak Brad Pittre…