Karinthy itt, Karinthy ott, Karinthy mindenhol

Három generáció, négy név: Frici, Gábor, Cini, Marci. Mindegyik név mögött más ember, más művész, de azért valamennyien eltéveszthetetlenül Karinthyk. A nagyapa: az intézmény, a  zseni,  mindenkinek csak per Frici volt, a nagybácsi: Gábor a költő Bánat herceggé lényegült, az ő zsenije nem nyílhatott ki, mert legyőzte a búskomorság, és a hallucinációk, az édesapa: az életet habzsoló író, vízilabdás, fenegyerek, életművész Cini, őt követi Marci, a színházcsináló, vele beszélgetett családról, életről, színházról Pálmai Tamás

Kezdjük a közepén! Harmincöt éve működteti, ahogy a szlogenje is szól. „Buda egyetlen állandó színházát”, a Karinthy Színházat, a főváros talán egyetlen színháza, amelyiknek nincs arculata, „csak” filozófiája van. Itt a balett és az opera kivételével szinte mindent játszanak, és arról is meg vagyok győződve, hogy ez az ezer-irányúság tudatos döntés

Igen, tudatos, de annyira az, hogy ösztönszerűen, automatikusan jön. Tudatosodott. Az történt ugyanis, hogy ide születtem, ebbe a családba, tehát mindenképpen meg kellett felenem ennek a kihívásnak, és ez életharcot hozott. Nem akartam beérni azzal. hogy vállveregetve csak azt mondják: „ez a Karinthy Marci”, létre akartam hozni valamit, ami csak az enyém, csak én vagyok, és mégis beilleszthető a családi panteonba. Ilyen szempontból a színház nagyon kapóra jött, mert erre aztán tényleg nem mondhatja senki, hogy apám csinálta helyettem, vagy, hogy a nevem miatt van. Ilyen szempontból ez nagy elégtétel. Az élet hozta.

Frici, Gábor, Cini individuális műfajt űztek, leültek a papír elé, és ott történt valami. Amit Ön csinál, az bizonyos értelemben több, ugyanakkor az „Ördöggörccsel” és társaival megmutatta, hogy megy az is, nincs mese kiválóan ír, de azért elsődleges terepe a színházcsinálás, és az nagyon közösségi műfaj. Ennek ellenére egyszer elcsíptem egy pillanatát, amikor azt hitte, nem látják, és akkor az volt az érzésem, hogy közösség ide, közösség oda, Karinthy Márton nagyon magányos ember.

Érdekes amit mond, mert apámnak  mesélte – Kellér  Andor – hogy egyszer benézett a kávéház ablakán és azt látta, ott ül nagyapám, akit mindenki imádott, és olyan magányos volt, amilyennek embert még nem látott, holott százan vették körül, és dumált ide-oda, de mégis valahogy szemmel láthatóan magában volt. Úgy látszik, ez családi öröklés, vagy genetika, jól látja, bizonyos értelemben én is magányos vagyok, az embernek megvan a saját kis hajtó fárosza, ami kijelöli az útját, és ez magányossá teszi társaságban is. Ellentétben apámmal, aki tökéletes „társasági” lény volt, és tényleg élvezte, abban a közegben volt boldog, – a Fészekben, a Pipacsban, a nagy, zajos életben – engem ez mindig idegesített kicsit, visszahúzódó voltam.

Nem azért, mert Cini jobban Marcira borult, mint  anno Frici Cinire?

Persze, mert Frici apám fiatal korában meghalt, így neki a hiánya volt az, ami nekem „élősúlyban ”maga az apám. Elnyomott anélkül, hogy ebben szeretetlenség lett volna, egyszerűen ilyen volt a lénye.

A Karinthy Színház elődje, a nem kevésbé kalandos sorsú, ám rövid életű Hököm Színpad kapcsán jutott eszembe a kérdés, hogy mi az ön életében az a nagy „regény”, amit számon kérne, ahogy nagyapja irodalmi remekében, a „Találkozás egy fiatalemberrel” címűben a fiatal Marci, az idős Mártontól?

Jó a hivatkozás, mert ha ma, mint meglett Karinthy Színház visszanéz a fiatalkori énjére – a Hököm Színpadra, hiszen jogfolytonos – egészen mást lát. Ha a hasonlatnál maradunk, akkor a Hököm Színpad kezdeti, tapogatódzó gyerekbetegségeit túlélve a Karinthy Színház érett férfi. A Hököm Színpad idejében gyakorlatilag minden bizonytalan és sötét volt. Egyrészt az, hogy akkor még szocializmus volt, a „vállalkozás”, meg, hogy „magán”, az teljesen abszurdnak tűnt, másrészt az, hogy eltartsa magát egy színház, hogy anyagilag teljesen független lehessen, na az elképzelhetetlen volt, harmadrészt, hogy ráadásul Budán történhessen. Mindezek olyan fantasztikumok, amik azidőtájt csak vágyálmok lehettek.

A lelkében mikor fordult át a Hököm Színpad Karinthy Színházzá?

Amikor úgy éreztem, hogy kiírhatom a nevem, és ez nem válik cikivé, hiszen ne feledjük, mert én sem teszem, hogy a kezdeteknél volt egy-két balhé, például a „Miért bántják a Magyart?” kapcsán. Az sem tett jót a Hökömnek, hogy nem volt állandó helyünk, ettől tapogatódzva botladoztunk. Amíg nincs egy színháznak állandó helye, és nem mondhatja, hogy „kicsi szemétdomb, de az enyém”, addig a színház nem létezik, az cigányélet, Thália szekere. A Hököm volt a kisöcsénk, amit rettentő izgalommal csináltam akkor még a Harsányi Gáborral, akivel később szétváltunk. Ma már látom a gyerekbetegségeit is, a nagyot akarást, a lehetetlenségeket.

Ez volt a fiatalság!

Persze, és ez járt is neki. Bemutattunk Csehovot a MOM-ban, meg Aszlányit, meg Hasek Svejkjét, szóval eklektikus zűrzavar lengte körül a stílust, a próbálkozásokat, ami nem baj, csak ma, amikor nyugodt helyből tervezem a jövő évadot, visszagondolva rémálom lehetett. Fiatalok voltunk, lelkesek és tapasztalatlanok. Most már sokkal professzionálisabb módon működik a színház, megvan a pontos terv, a filozófia, a műsorpolitika olyan értelemben, hogy merre akarok menni, hogy akarom a közönséget irányítani. Nem ad hoc, ami összejön, nem évtizedes terv alapján építkezem a színházzal.

A fiatalember – hogy a hasonlatával éljek – számon kérheti tőlem, hogy hol az északi sark meghódítása, a repülőgépem és a büszke és szabad Magyarország? – ez utóbbit még joggal kérheti is, a másik kettő azóta meglett. Mindezeket kivetítve a színházi életre, kérdezheti, hogy hol van a kísérletezés, miért a professzionális megúszásra, a biztos sikerre, a kassza telítettségére blazírozok, hol vannak a nagy álmok, a „nagy regény”. Mutandis mutatis – kérdezhetné. Ez esetben megsimogatnám a fiatal énem buksiját, és azt mondanám: „nyugi, nyugi, azt gondolom, hogy mindez benne van abban, amit most csinálok, nézz jobban körül, és higgadj le. Már bizonyítottál, nem kell állandóan szembesítened magad az őseiddel, az osztálytársaiddal – ami hajtott engem akkoriban – mert ez már mind megvan. Nyugodtan, boldogan csináld a dolgod, mert ez a színház.”

Visszanézve úgy látja, hogy a bizonyítási vágy hajtotta?

Igen, de ez nem baj, hiszen abból lett mindaz, ami most megvan. mára elviselhetetlen lenne az akkori énem, amikor semmi más nem érdekelt, csak, hogy bizonyítsam, hogy jogom van mindezt megcsinálni. Nyilván a kamaszkorom, a nevem, a főiskolai évek hozták ki belőlem, hogy juszt is meg akartam mutatni.

Önnek van egy lánya, akiben mindez nincs meg.

Hál Istennek! – bár megjegyzem, a tehetsége megvan, éppen most énekelte fel az Evitára az Argentínát csodálatosan, fel fogja tenni a you tube-ra, gyönyörű hangja van, nagy énekesnői karriert jósoltak neki, de ez őt nem izgatja, mellékesen, hobbi szinten műveli, és ezt irigylem tőle. Egy percig nem volt benne a „ördög-görcsös” megfelelni akarás. Őt kielégíti, hogy két csodálatos gyerek édesanyja, és boldogan éli az életét.

Hogy éli meg a saját Karinthyságát?

Most már jól, nem okoz benne viharokat, úgy mint bennem annak idején. Apámtól kezdve mindig mindenkinek bizonyítanom kellett, hogy „mit akarsz Marci, miről fog szólni az életed? – ilyenkor aztmondtam, hogy nagyon fontos dolgokról, amire a válasz: „ugyan, ugyan, te gyerek vagy!”

Számomra Cini életművének a csúcsa nem az, amit leírt, és ezzel nem bagatellizálok, hiszen az egyik legkiválóbb író volt, de talán még az írásainál is nagyobb szolgálatot tett az irodalomnak azzal, hogy megküzdött azért, hogy visszahozza Fricit az irodalmi kánonba.

És a legjobb írásai is róla szólnak. Nem csak az apját tette ismét láthatóvá, de a régi Budapestet is, a forrongó kávéházi irodalmi dzsumbujt, amiben élt az a nemzedék. Mondta is nekem, hogy amikor a háború alatt a pincében bujkáltak és szétlőtték a várost, akkor érezte, hogy itt most mindent újra kell építeni, a hangulatot vissza kell varázsolni, ezért írta meg 1944-ben a Szellemidézést. Ekkor még nem akart író lenni, csak rögzítette az emlékeit.

Eredetileg mi akart lenni?

Nyelvész. „Olasz jövevényszavaink” címen írta a disszertációját, amit Pajzs Dezső professzor nagyszerűnek tartott, és azt mondta, hogy „magából nagyon jó nyelvész lehetett volna, de elment link írócskának, vagy dramaturgocskának. Szégyellje magát!” Aztán vízilabdázó is akart lenni, ami lett is, de azt is az íróság helyett, hiszen úgy vélte, hogy már van író a családban, a Gabi. A háború után egyszer csak mégis úgy sodorta az élet, – a sorsot nem lehet kikerülni – hogy író lett.

Különleges a színháza, mert az operán és a baletten kívül mindent játszik, de nem lepődnék meg, ha egyszer azok is lennének repertoáron.

Miért ne legyen? Musical már van, jöhet akár az opera is. A Nercbanda komoly musical, amit ugyanaz a John Kander írt, mint a Kabarét és a Chicago-t, és nagyon idevalónak érzem. Öreg színészekről szól, akik egy otthonban élnek, és nem hajlandók megöregedni. Balett-estet még tényleg kellene csinálni! Ma lesz éppen a főpróbája egy egészen új műfajnak, interaktív

beavató színház óvodásoknak „Zsuzsika hangja” címmel. Ez a darab a színházi világ rejtelmeibe avatja be a kicsiket. Zsurzs Kati vezeti és rendezi. Az a története, hogy a Hamupipőke előadására készülő színészek összevesznek, és a gyerekek segítségét kérik, hogy kibékülhessenek. 5-10 év közötti gyerekeknek szánjuk az előadást. Nekem ez ugyan olyan komoly és fontos premierem, mintha épp a „Szembesítést” mutatnánk be.

Tudom, hogy nem igazán illedelmes a kérdés, de mit tegyek, ha nem csak érdekel, de nagyon fontosnak is tartom, mi lesz a szellemi hagyatéka, és ki viszi majd tovább amit alkotott?

Anyagilag sokat nem ígérhetek, mondtam is a lányomnak, hogy ne reménykedjen. De komolyra fordítva a szót, ez nagy és nehéz kérdés, amit már a lányom is feltett, akit külső körön izgat a színház, és az adminisztratív gazdasági részbe be is dolgozik, de a szellemi apportját még nem érzi. Tényleg nagyon nehéz, mert egy jól prosperáló gépezetről beszélünk, ami az én fejemben működik, – a technikai részére gondolok – ez itt jól működő valami, ahol van forgószínpad is, de a szellemi része az más. Nagyon jó, és nehezen megválaszolható a kérdés. Nem vagyok elég érett hozzá így, hogy nem vagyok rákényszerítve, még nem tudom megválaszolni. Egyelőre lebegek ebben a jó állapotban, hogy azt csinálhatok, amit akarok. Nagyon jó, hogy kiteljesedhettem,  mind a mai napig örülök, ha bejövök, megvan, amit szeretnék, amire gyerekkorom óta vágytam, boldogan dolgozom, és örömöm telik benne.

Hogy tudja megteremteni az anyagi hátteret?

A harmincöt év tapasztalata alapján. Igyekszem olyat csinálni, ami eltartja magát.

Jegybevételből el lehet tartani egy színházat?

Nem, de az élet besegített, mert a Karinthy Színház legnagyobb elismerése, hogy 2011 óta mint magánszínház, egyedüliként bekerült a kiemelt színházak közé. Olyan vagyok, mint az önkormányzati színházak, ami azt jelenti, hogy jár bizonyos támogatás. Megjegyzem mindez harminc évig nem volt így. A másik lábunk a TAO, ami nem külön nekem kiváltság, minden színház él vele, és óriási dolog, hogy van. A jegybevétel 80 %-ig fogadhatunk be ilyen pénzt. Szerencsére van annyi felajánlás, hogy ezt a keretet mindig ki is tudjuk tölteni. Tévedés ne essék, a TAO nem plusz támogatás, mert ezért megdolgozunk, a letett teljesítményünk függvénye. Az összes többi az ügyességen múlik, a jó gazdálkodáson, az ötleteken, a szponzorokon, a pályázatokon. Ezen a három lábon meg tud állni a színház.

Biztos vagyok benne, hogy egyszer, a távoli jövőben egy „fiatalember” lelkesen keresi majd az egyszervolt Karinthy Márton sikerének a kulcsát, és egy olyan családban, ahol hétköznapi feladat a halhatatlanság ez talán a legnagyobb pályadíj.