Most jobb, ha befogod a szádat

Itthon kultúrrasszizmus van, az emberek gettókba zárják magukat, amelyek között nincs átjárás. Magyarország egy fekete lyuk, szellemi „leostobásodás” van, az emberek pedig trollbarlangokban élnek. A pangás időszakában csak a humorérzékünkbe kapaszkodhatunk. Geszti Péter a szentimentális Magyarország-slágertől közel tíz év alatt jutott el addig, hogy a kivándorlásról írjon sírva vigadó dalt.

A Magyarország című dalod, amit Oláh Ibolya énekelt el, már kilencéves. Annak a hangulata kissé szentimentális, romantikus és álomszerű volt. A Hungarian in Europe című szerzeményedben egészen másképp nyúlsz a magyarsághoz. Téged is megszólított a kivándorlás témája.
Régi vágyam volt, hogy feldolgozzam Sting Englishman in New York című dalát, a kivándorlás témája pedig három évvel ezelőtt kezdett el intenzívebben foglalkoztatni, amikor a külföldi munkakeresés és a migráció már szabad szemmel is jól látható társadalmi méretet öltött itthon. Bár nagyon ritka, hogy ilyen gyorsan menjen valami, a Sting-menedzsment három nap alatt megadta az engedélyt. Tavaly pedig úgy döntöttünk, hogy egy közösségi videoklipet is készítünk a dalhoz. Ehhez várjuk most a rövid videókat külföldön élő magyaroktól.
A Magyarország még a „holnapban rejlő bizonyosságról” szólt, hogy jutottunk el odáig, hogy „elmegyek idegenbe idegennek”?
A bizonyosságot keressük mindannyian, de meg kéne értenünk, hogy ez nem létezik, és soha nem is létezett. Az egyik legátfogóbb probléma Magyarországon, hogy az elmúlt évtizedek különböző rezsimjei alatt az emberekben kialakult egy olyan tévképzet, hogy létezik biztonság, amit valamilyen módon az államtól várunk. Ez nincs így. Amit a dalban írtam, az inkább a hazához vagy a nemzethez való tartozás vágyának bizonyossága, miközben a mai magyar politika jelentős része akörül forog, hogy ki tartozik ehhez a hazához, és ki nem. Ez már 2005-ben is alapkérdés volt. Az a fajta gerjesztett indulat, amely mindent a nacionalizmus köpenyébe burkol, nagy erővel hat az emberekre, és nagyon megosztó. A Magyarország egy egyszerű szándékból fakadt: hogy legyen egy tömegdal, amelyet mindenki énekelhet.
Egyesek fel is vetették, hogy legyen ez az új magyar himnusz.
Tulajdonképpen valami titkos tervem van jövő nyárra, erről még Voltak ilyen bolond beszédek, de nekem ez sosem állt szándékomban.
De büszke lettél volna rá, ha mégis megtörténik?
Az egy másik kérdés, persze. Sosem lehet tudni, mi lesz száz év múlva, de szerintem ennek a dalnak meglesz az utóélete. Ha most nem is, húsz-harminc év múlva szükség lesz rá. Ebben biztos vagyok, mert nagyon kevés jó minőségű dal van, ami ezt a témát boncolgatja, és nem politikai szándékkal íródott. Ez a másik, amit megkaptam annak idején, hogy nyilván valamelyik baloldali vagy liberális párt rendelte meg, miközben nem írok dalt megrendelésre.
A Hungarian in Europe esetében is kihangsúlyozzátok, hogy nincs mögötte semmilyen politikai erő.
Nincs. Egy szándék van mögötte, hogy elmondjam, mit gondolok a kivándorlásról. Ez egy sírva vigadós dal, és az is benne van, ahogy ez a jelenség a korábbi generációk életén átsöpört. Választ nem ad, mert nincs egyértelmű válasz. Lehet a kivándorlást tragédiának tekinteni, de az is elképzelhető, hogy annak a félmillió embernek, aki kényszerből ment el, egy nagy része valószínűleg haza fog jönni egyszer, és hazahoznak egy olyan kultúrát, amely megváltoztatja az itthoni világot. Ez tehát összetett kérdés, és valljuk be, más országokból is van egy komoly migráció Nyugat-Európa felé. Nem arról van szó, hogy megint csak minket sújt a magyarok istene, hanem része vagyunk egy régiós jelenségnek, ami a 2008-as válság óta felerősödött. Ettől még néha tényleg olyan, mintha kiüresedett volna az ország, és Budapest is.
Szellemileg?
Úgy is. „Leostobásodás” van sok szakmában. A médiumok többsége által festett valóság és a valódi valóság üvöltő ellentétben áll egymással. Megint előkerült a kettős beszéd, a sorok között olvasás, és olyan intellektuális deficitet él meg az ember, ami nem teszi okvetlenül jókedvűvé.
A Magyarországot 2005-ben feldolgozta Tereskova is, az ő verziójába pedig már akkor szerepelt a szegénység, a hazugság és a középszer győzedelmeskedése. A Hungarian in Europe hasonló problémákat emleget.
Kriszta (Nagy Kriszta, Tereskova – a szerk.) teljesen félreértelmezte ezt a dalt, mert elfelejtette elolvasni a dalszöveget. Neki jól jött, hogy a médiaszereplései egyikeként felhasználja ezt, és a saját életművét polírozza vele. Az, hogy én mit gondolok az országról, nem mond ellent annak, amit abban a dalban leírtam, mint vágykép. Mert mint vágy, szerintem mindenki ilyennek szeretné látni ezt az országot, amilyen egyelőre nagyon nem tud lenni szegény.
Mi akadályozza meg benne?
Sok oka van. Az egyik, hogy kulturálisan olyan hagyományokat hordoz, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy kitörjön a saját maga ásta vermekből. A magyar elit szinte soha nem tudott úgy élni a lehetőségeivel és a felelősségével, hogy a közérdeket a saját anyagias érdekeinél előbbre tartsa. Nem védte meg honfitársait, nem állt ki az önálló gondolkodás és a szabadság értékei mellett, nem volt képes hosszú távú és demokratikus gondolkodásra, nem sikerült a huszadik században a megfelelő szövetségi rendszerhez csatlakozni, ebbe pedig többször beleroppant már a maradék társadalom.
Ez a mai napig kitart?
Egyértelműen. Egyik zsákutcából a másikba lépünk, és közben mindezek a sérelmek, tévedések, önzések, kibeszéletlen drámák oda vezettek, hogy egy kicsi, zárt, nem csak nyelvében, de kultúrájában is zárványként működő ország lettünk. Hétvégén Isztambulban jártam, és inspiráló volt látni, hogy a sok probléma ellenére az az országnyi város mennyire prosperál. Egy fiatalosnak tűnő társadalom pörög, nagy a belső piac, dübörög a turizmus, az ottani embereknek van véleménye, és ki is állnak érte, még ha vízágyúzzák is őket. Egyértelműen fölfelé mennek.
Ezzel szemben mi?
Szerintem lefelé megyünk, és a jövőt illetően sem lehetünk túlságosan nyugodtak. Eltűnik a szabad verseny, eltűnik a jogbiztonság és a lehetőség arra, hogy az emberek információhoz jussanak. Ez már nem nagyon emlékeztet arra, amit örömmel fogadtam a 90-es években, és amit úgy hívtunk: európai demokrácia.
Több Budapesten élő külfölditől is hallottam azt a kritikát, hogy a magyarok nem hallatják a hangjukat, nem állnak ki magukért.
Azért, mert annyi csalódáson mentek keresztül a különböző politikai képviseleteiknek hála, hogy úgy érzik, a politikai elit alkalmatlan arra, hogy hitelesen képviselje az érdekeiket. Ez egyértelműen a szélsőségeknek kedvez. Másrészt pedig olyan hangulat uralkodik az országban, hogy jobb, ha befogod a szádat. Különben előbb-utóbb nem lesz állásod, egyszer csak rád ugrik valamilyen hivatal. Visszatért az a korszak, amikor mindenhatóság lett minden hatóság. Közöny van, restség és félelem.
Apatikusnak, kiégettnek, panaszosnak nevezted a magyar társadalmat. Merre van a kiút, és hogy tudsz részt venni ennek az alakításában? Hol a felelősségünk?
Egyszerűen jól kell csinálni azt, amivel foglalkozol. A szakmádban ragaszkodnod kell a minőséghez, és nem szabad mindig belemenni a legegyszerűbb alternatívába, és legdurvább árversenybe. Akkor is meg kell maradnod a saját minőségi követelményeidnél, ha a környezet már nem támaszt ilyen igényeket. Továbbra is hiteles tartalmakat kell előállítani, ez pedig a pékektől az írókig mindenkire igaz.
A másik fontos dolog, amire nem sok esélyt látok, hogy muszáj lenne új embereknek megjelennie a politikában. Egy olyan fiatalabb generációnak, amelynek tagjai nem arra lettek szocializálva, hogy átvegyék az előzőek összes mocskát, és akiket még nem korrumpált ez a politikai valóság, ami teljesen abszurd. Egy ismerősöm szerint egy olyan szent jezsuitának kéne előkerülnie valamilyen lakótelepi vagy vidéki kis erőtérből, aki érinthetetlen, aki nincs benne a korrupciós hálóban, és ezért nem lehet zsarolni sem.
Amikor arról beszélsz, hogy Magyarországon is egyre többször érzed magad idegennek, milyen élethelyzetekre gondolsz?
Ez minden területen érezhető. Elkezd az ember lelki értelemben visszahúzódó lenni, mert azt érzi, bármit csinál, az kiveri a biztosítékot. Leszokik arról, hogy nyilvános helyekre járjon, nekem például véletlenül sem jut eszembe kimenni egy focimeccsre, mert tudom, hogy inzultus fog érni. A körút szlömösödik, be vannak zárva az üzletek. A kerületben, ahol lakom, a házakon megjelentek az eladó/kiadó táblák. Elszegényedett az ország, rengeteg ember csúszik lefelé, a Maslow-piramis alján tömegek kapirgálnak valahol a megélhetésért, keserűen vicsorog a valóság. (Teljes interjú: hvg.hu)