Tisztán léptem színpadra

Mit szégyell a munkásságából Stohl András? Meg akar-e a változni a balesete miatt? Miben tartja magát hibásnak? Mi az a mondat, amit soha nem fog elfelejteni? Mit gondol a lánya karrierjéről, és megfogdosná-e a riporter fenekét? A színésszel nem csak a színházról beszélgettünk.

Századszor játszottátok Az Őrült Nők Ketrecét. A bemutató után azt mondtad, annak ellenére, hogy a darab transzvesztitákról szól, semmiféle botrányt nem okozott. Ez száz előadással később is így van?

A közéletre nem látok rá eléggé, de a nézőkkel kapcsolatban jó élményeim vannak. A vadászat azért férfias sport, és nem is egy hú-de-liberális dolog: ott vér van, és belek. De az egyik vadász barátom megnézte az előadást, majd írt nekem egy kétoldalas levelet. Elmesélte, egy barátjának családja volt, aztán rájött, hogy homoszexuális, ezért szakított a családjával, és a barátom is megszakította vele a kapcsolatot. Azt írta: megnézte az előadást, és most úgy érzi, újra át kell ezt gondolnia. Mert megmutattuk, hogy ezek az emberek hogyan élnek, és ugyanolyan fájdalmaik vannak, mint mindenkinek. Számomra az volt a legnagyobb dicséret, hogy a barátom most eldöntötte, felkeresi az illetőt, és rendbe hozza a dolgokat.

Akkor a színház mégiscsak tud hatni a világra?

Tud. Az egyes emberekre tud, ha meg a sok kis ember összeáll, olyanok lesznek, mint az ék a Felvonulási téren.

Nagyban akkor nem is tud változtatni a világon a színház?

Én hiszek abban, hogy bizonyos kérdések megítélésében igenis változtathat.

Mi van akkor, ha olyan figurát kell játszanod, aki mindannak az ellentétét testesíti meg, amiben hiszel?

kkor meg tudnék mutatni egy állatot, mert az is biztos, hogy megvan bennem. Meg tudnám mutatni, milyen az, ha az ember kontrollálatlanul gyűlöl valakit. Vannak szép ilyen szerepek, például az apa a Pillantás a hídról-ban: egy csökönyös vadbarom, akinek azért biztosan megvan az igazsága és a maga tragédiája.

És ha nem a karakter képviselne általad nem elfogadható eszméket, hanem „kurzusdarab” szerepére kérnének fel?

Nem hiszem, hogy elvállalnám..

Miért? Van, aki azt mondja, egy színésznek nem feladata ilyesmivel foglalkoznia, hanem egyszerűen minél jobban kell játszania, amit kiosztanak neki.

Ez igaz, ha tag vagy az adott színházban: akkor elvileg azért szerződtél oda, mert egyetértesz az adott színház irányával vagy útmutatásával. De ha vendégként kérnek fel, és elvállalod, akkor abban a pillanatban azonosulsz is a gondolattal. Ami szintén nem baj: ki-ki döntse el maga.

Nem hiszem, hogy minden színész egyetért azzal, hogy az ő szerződése az egyetértését is kifejezi.

Mert közben a megélhetés is erősen befolyásolja az embereket – nyilván engem is. De bármilyen megélhetésnél fontosabb, hogy az ember jó szájízzel menjen be a színházba, és úgy is menjen haza onnan.

Ez számodra mindig így volt? A tévéműsorokban, valóságshow-kban is?

Mindig. Akkor egyrészt nem is gondoltam át, mi az a valóságshow, ráadásul még új volt a műfaj. Főleg a Való Világ volt neccesebb, de azok a szériák, amikor én vezettem, még nem voltak ilyen durvák. És akkor még fiatalabb voltam, ma valószínűleg azt mondanám, vezesse olyan, akinek jól áll.

Nem hangzik ez úgy, hogy „na de az én időmben még minden jobb volt”?

De, úgy hangzik. Mert így is van.

Akkor úgy érzed, olyasmit nem vállaltál el, amivel mai fejjel már nem tudnál azonosulni?

Igen, úgy. A munkáimból nem szégyellek semmit. Nagyon boldog pályát tudhatok magam mögött. Jól vagyok.

A magánéleted eseményeiről többször elmondtad, az ilyenek gazdagíthatják az ember színészi eszköztárát is. Azért van, amit szeretnél, ha máshogy történt volna?

A családomat nem lett volna szabad szétrobbantanom. Ez egyértelműen az én saram. De most egy másik családban élek: lehet, mindennek így kellett történnie, hogy megszülethessen Franciska és a kis Bandi, és hogy Ancsika lehessen a párom. Nehezen beszélek ilyesmiről, mert még a régebbi autóbalesetem után is mindig tudtam, azt kell mondanom az újságírók kérdéseire: „Persze, nem lesz többet ilyen”. Pedig a fene tudja, mi minden történik az életben. És látod, sajnos bekövetkezett az a baleset, már hét-nyolc éve, de még mindig minden újságíró számára ez a kályha, mindenki erről kérdez. A család más szempontból is nehéz kérdés: baromi önző dolog, hogy eljövök otthonról kilenckor, és tizenegykor-éjfélkor megyek haza. Annyit tudok tenni, hogy ha nem megyek napközben szinkronizálni, akkor én megyek Franciért az iskolába. De azért ez nem egy normális élet. Ez se a családnak, se a gyerekeknek, se az asszonynak, se nekem nem jó. De ez egy hivatás. Minden este beül hatszáz vagy ezer ember a nézőtérre, és számukra az az egy este van, ők akkor akarnak látni.

Mondod, hogy a baleset óta mindig ezzel kezdik az újságírók is. Nem érezted úgy, hogy azóta eminens életet kéne élned?

De én nem tudok eminens életet élni. Én Stohl András vagyok, ezzel az életmóddal, ezzel a habitussal, ezekkel a tulajdonságokkal: nyilván ugyanaz vagyok a baleset óta, aki azelőtt is voltam. Hülye nem vagyok, szereztem tapasztalatokat, de nem akarok hazudni: soha nem leszek szent. Minden ember más. Hagyjanak engem is olyannak, amilyen vagyok.

Van azért olyan, amiről komolyan megfogadtad, hogy soha többet?

Nyilván nem akarok többet ivás után autóba ülni. Sofőrszolgálattal járok, így kellett volna már akkor is. Persze, ilyen alapdolgok vannak – még egyszer mondom, nem vagyok ostoba fiú. Csak olyan álságos erről beszélni. Nyilván azt kéne mondanom, hogy megváltoztam, és minden reggel imádkozom. De a lófaszt imádkozom minden reggel. Ez az én életem.

Zavar, hogy sokak a botrányokkal azonosítanak, nem a színészi munkáddal?

Ez mindenkinek a saját döntése, nincs ezzel semmi baj. Persze a színész alaphibája, hogy mindenkinek tetszeni szeretne, hiszen ebből élünk. Sokáig én is nagyon szerettem volna, ha mindenki szeret. De fel kell fogni, hogy ez egész egyszerűen nem megy. Nem tudsz mindenkivel leülni beszélgetni. Engem megnyugtat, hogy aki ismer, az általában szeret, aki meg nem ismer, azzal nem tudok mit kezdeni. Egy kollégám ismerőse morgott, hogy a Stohl, az ittasan vezet, milyen alak az ilyen!”. Mire a kollégám azt mondta: de hát a saját öcséd is ittasan vezet. „Ja, tényleg, ebbe nem is gondoltam bele.” Ennyire egyszerűek az emberek. Nem buták, csak egyszerűen gondolkodnak. És hihetetlen, hogy milyen indulatokat lehet akármivel kiváltani az emberekből. Azt hiszem, valaminek nagyon a szélén vagyunk. Rémisztő.

Mondod, hogy nem szerethet mindenki – de azért ennél többen csak szerethetnének, nem? Erre nem törekszel?

De törekszem. Minden egyes színházi próbafolyamatban arra törekszem, hogy aki majd megnéz a színpadon, rajongjon értem. De velem Stohl Andrásként nem találkozhatnak, nem jöhetnek el velem vadászni. Ha eljönnének, megismernének.

Egyszer azt mondtad, soha nem felejted el a Katona József Színház korábbi igazgatójának egy mondatát. Zsámbéki Gábor döntés elé állított: vagy a tévé, vagy a Katona, és azt mondta, „kívül-belül rohadsz”. Még mindig hat rád ez a mondat?

Még mindig. Tényleg soha nem fogom elfelejteni, de ezt nem fenyegetésként mondom: erős patron ez a pályámon. Ahhoz, hogy televíziózás közben is megmaradjak olyan színésznek, amilyen vagyok, nagyon kellett ez a mondat. Mindig ott van a fejemben: nem lehet, hogy neki legyen igaza! Mindig úgy kell kiállni, hogy egy szó se érhesse a ház elejét. Soha nem engedhetem meg magamnak, hogy egy nyári próbafolyamaton az olvasópróba után elmenjek egy hétre nyaralni. Olyan nincs. Nem engedem meg magamnak azt a slendriánságot, hogy mondjuk csak a főpróbahétre érkezzem meg, mert

én vagyok a nagy Stohl András. Aki ezt megteszi, soha nem fog ott tartani, ahol kellene.

Soha nem álltál a színpadra még másnaposan sem?

Másnaposan biztosan, de olyan soha, egyetlenegyszer sem volt, hogy bármilyen tudatmódosító szerrel léptem volna színpadra. Soha, egyetlenegy alkalommal sem. És ezt nem úgy mondom, mint „egy gyarló ember”.

Egy színésznek kell foglalkoznia a „kultúrharccal”, a szakma megosztottságával?

Ha igazán őszinte akarok lenni, van egy szint, amikor ez már nem érdekli az embert. Több olyan kollégám van, aki bárhová hajlandó lenne elmenni, csak hogy megéljen. A színészszakmában az a szörnyű, hogy semmi máshoz nem értesz, és minél tovább tart, annál inkább hülyülsz. Én egy szöget sem tudok beverni. Nem tudom, mi mást csinálhatnék, legfeljebb hivatásos vadász lehetnék. Nagy a baj.

Ha „társadalmilag kényes” témákról szól egy előadás, mint A velencei kalmár vagy a transzvesztitákról szóló Az Őrült Nők Ketrece, kell a színésznek figyelnie arra, hogy az alakítása ne legyen sértő, vagy példamutató és „okos” legyen?

Azt hiszem, ez a rendező dolga. Mi, színészek a jó ízlésünkkel – ha van ilyenünk – befolyásolhatjuk a dolgokat. Kern Andrásnak például van egy monológja, ami úgy kezdődik:

Gyűlölöm azért, mert keresztény”. Azt mondta, ezt így nagyon nehezen tudja elkezdeni, mert így mást jelent az egész, mint Shakespeare korában. Ezért próbáltunk a sorrenden változtatni egy kicsit: „Gyűlölöm, mert kamat nélkül ad kölcsönt, és mert keresztény” – így máris kevésbé tűnik egy őrjöngő vadállatnak. Az Al Pacino-filmből ki is húzták ezt a mondatot. Ilyen apróságokra lehet és kell is figyelnünk.

(Forrás és teljes interjú: origo.hu)