Megőrzöm a méltóságomat

Sokat töröm a fejem a világ dolgain. Van egy gyerekem, ezen keresztül sok olyan dolgot tapasztalok, ami számomra új. Látom, hogy az emberek hogyan működnek, érzékelem azokat a pozitív és negatív változásokat, amik körülvesznek, és folyamatosan keresem a helyem. Miért vagyok, mitől kellek, vagy épp nem. Igyekszem helyesen pozicionálni magam. Próbálom megőrizni a méltóságomat, mert abban az életszakaszban vagyok, amikor nem csak az a szempont, hogy jó nő, jó énekesnő, jó dumás és vicces legyek.

Amikor énekelsz, mi történik ott belül? Mindig irigyeltem a festőket, a költőket, az énekeseket, hogy van egy kizárólagos saját eszközük arra, hogy megtisztuljanak. Ez igaz?

Abszolút. Eleve fontos az a tudat, hogy a testem egy hangszer, vagyis tudnom kell a torkomban lévő izmokkal, idegekkel, vérkeringéssel bánni, és ezzel valamit közvetítek. Hogy milyen életérzést vagyok képes a saját szervezetemen keresztül továbbítani, és annak van-e üzenete, vagy egyszerűen csak jólesik az embereknek hallgatni – ez képes fizikai örömöt okozni. Jóllakottság érzetet, kielégülést nyújt. Közben pedig azt veszem észre, hogy minél több sikert tudok magam mögött, minél jobban szembesülök a saját népszerűségemmel, egyre erősebb bennem a felelősségérzet. Annál jobban izgulok. Tétje van. Nem fordulhat elő, hogy színpadra lépek, aztán majd lesz, ahogy lesz. Árgus szemek figyelnek, hibázni nem lehet, hiszen rögtön fönt van a világhálón – szembesítenek azzal, ha visszaéltél a felelősségeddel.

A Café Frei épül és működik. A sorozat folytatódik, hisz az „Agrárbáró” után jövőre ígéred a „Berlini játszma” című kötetet. De azt is látom, hogy mindig készülsz valami másra, újra.

Most egy nagyon fontos stádium van a kávé területén. Magyarországon megcsináltuk, amit akartunk. A legnagyobb önálló kávézólánc lettünk, ami nem kis fegyvertény, mert a legnagyobb nemzetközi cégekkel versenyzünk. Ők buknak ezen a piacon, mi nem, pedig ők kétszer annyiért adják, amit mi feleannyiért. Fölépítettünk a barátommal egy működőképes rendszert, és a következő lépés, hogy el tudjuk-e vinni külföldre. Eddig azért dolgoztunk, hogy ezt kipróbálhassuk.

Ami elsősorban a te válladon van.

Igen, de könyörgöm, aki előadóművészetre adja a fejét, annak tudnia kell, hogy minden körülmények között az első számú felelősség az a saját magáé. A csapda az – amire szerintem nagyon figyelni kell -, hogy az ember a sikerek révén ne váljon önelégültté. Mert akkor lesz „primadonnoid”, és egy hisztérika. Én úgy gondolom, hogy e mögött van egy nagy bizonytalanság már az alapoknál. Vagyis félelem attól, hogy oké, ma szuper vagyok, de holnap már nem biztos, hogy az leszek. Ezért kell ezt a mai állapotot mindenkinek a tudatában rögzíteni és kivívni az előjogokat. De ez önámítás – szerintem.

Benned nincs ez a félelem?

Felelősség van, félelem nincs. Hogy értsd: oké, én marha jól el tudok énekelni bizonyos musicalslágereket, táncdalokat, de nem tartottam evidensnek azt, hogy jazzt is tudok úgy énekelni, hogy az fogyasztásra alkalmas legyen. De továbbmegyek. Most lesz majd egy koncertünk Balog Kálmánékkal, ahol valami egészen más jellegű zenét fogok csinálni. Sőt, a decemberi MÜPA koncertemen a Dohnányi szimfonikusokkal még klasszikusok is lesznek a repertoárban.

A határaidat feszegeted.

Igen! Hogy elhihessem, hogy valóban az vagyok-e, aminek tartanak. Még egyetlen nagykoncertem után sem mentem úgy haza, hogy „Na, gyerekek, hát megvan…”! Talán egyszer éreztem, hogy önfeledt szárnyalás volt az egész, de amikor kiléptünk a kapun, arról beszélgettünk, hogy a következő koncerten még mit lehetne kipróbálni, variálni. Amikor azt érzed, hogy van még benne! A történetnek akkor van vége, amikor megfogalmazod önmagadnak, hogy „nem tudok többet hozzátenni”. Ennyi.

Egyszer úgy fogalmaztunk, hogy olyan hullámzó az életed, mint egy EKG-görbe – ez miért van így?

Nem érzem egyedül magam ezzel, valahol mindenkié olyan, csak más amplitúdókkal. Senkié sem egyszerű. Vannak emberek, akik 30-40 éves korukig csak a napos oldalon járnak, és utána jönnek a kilengések.

Akkor mi a fárasztó?

A felesleges kitérők, az elvesztett bizalmak és az indokolatlan csalódások. Sokáig keresem ezekre a miértekre a választ, de egy idő után, ha nem lelem – elengedem. Biztos vagyok benne – mert eddig minden ezt igazolta -, hogy megjön, csak lehet, hogy későn, és már nem lesz fontos. Mert akkor már máshol tartok. Pont most a nyaralás alatt találkoztam Szekeres Adriennel, és végre volt időnk egy nagyot beszélgetni. Sok dolgot nagyon hasonlóan látunk, érzünk, és valahogy úgy kifakadt belőlem egy tiráda, hogy ha van, amitől én ideges leszek és frusztrált, az a szó a „fejlődés”. Gyűlölöm. Mert valahogy a fejlődést én egy lineáris, felfelé törekvő dolognak vizionálom, ami megy, megy, megy, aztán egyszer jön egy szakadás és akkor annyi. Ebben érzek valami kilátástalant. Én az egészet úgy tudom inkább elképzelni, mint egy folyamatosan táguló kört. Aminek van egy középpontja – ott vagyok én. Elindul belőlem valami és visszatér. Tudom, hogy én én vagyok, innen jöttem és ide térek vissza. Ez az én bázispontom, és utána megint leírok egy tágabb kört.

Utak, amiket bejárunk, amiken haladva újra és újra felfedezünk valamit. Magunkban is.

Igen, és az egy biztos dolog! Az ember semmi másba nem tud belekapaszkodni, csak saját magába. Onnan lehet a legtöbb erőt, hitet, kitartást meríteni. Akkor is, ha rossz passzban vagyok. Olyankor például előveszek régi fényképeket. Néha rosszabbat teszek magamnak vele átmenetileg, de utána tényleg olyan, mint amikor az örvénnyel lemész az aljára, és onnan tudsz csak igazán elrugaszkodni. Mert ott van a dolgoknak a magja, a lényege. Hogy amikor elbizonytalanodom, kétségeim vannak, vagy talán még a hitem is meginog, akkor elgondolkodom, hogy de basszus, hát ez is volt, meg az is – és jó volt, működött és érdemes volt! Ezek aztán valaminek a forrásaivá tudnak válni. Lásd az éneklést.

(Teljes interjú és forrás: life.hu)