Nem adott semmit könnyen az élet

Vágó Bernadett Polyák Lilla mellett ő alakítja a tragikus sorsú Marie Antoinette francia királynét Lévay Szilveszter musicaljében, melynek magyarországi bemutatóját március 4-én és 5-én tartják a Nagymező utcai teátrumban. A művésznővel bizalomról, azonos hullámhosszakról, küzdelmekről és az élet teljességéről beszélgettünk a közelgő premier kapcsán.

Ez egy nagyon nagy ívű szerep, amiben nagy utat kell bejárnia a hősnőnek. Mennyire visel meg?

A legjobban az a jelenet visel meg, amikor a fiamat, a trónörököst elviszik, és nem lehet tudni, mi fog történni vele: kivégzik vagy sem. Amikor legutóbb próbáltuk, elbőgtem magam. Az első nagy ívű szerepem egyébként, amelyben egy egész életutat kellett bejárnom, az Elisabeth volt. Nagyon izgultam, mert huszonéves voltam, és fogalmam sem volt, hogy fogom tudni megjeleníteni az idős Elisabethet. De Kero rengeteget segített. Azt mondta például, hogy nem úgy kell öregembert játszani, hogy nem tudsz felkelni a székből, hanem úgy, hogy a lelked öregszik meg. A Marie Antoinette ebből a szempontból más, itt nem egy életutat kell bejárnom, hanem egy méltóságát vesztett és a trónról letaszított nőt kell alakítanom, aki a forradalom áldozatává válik.

Végigkísérték a pályádat a váratlanul felbukkanó lehetőségek?

Nem, csak ez az egy volt. Mindig mindenért meg kellett küzdenem, semmit nem adott könnyen az élet. Például az egyik hegedű vizsgámon eltört a kulcs, amikor a tanárnő hangolta a hangszeremet. Idegen hangszeren játszani minden zenész rémálma. Stúdiós voltam, amikor volt egy meghallgatás. Pontosan emlékszem a dátumra, április 7-e volt. Mentem az énektanárnőmhöz, hogy beénekeljek előtte, és a zebrán elütött egy biciklis. Hatalmasat estem, akkor még nem tudtam, hogy elszakadt a szalagom. De nem érdekelt, mert castingra mentem a Budapesti Operettszínházba! Mire a tanárnőmhöz, Kővári Judithoz értem, már teljesen megdagadt a bokám. Szerencsére ott volt Bereczki Zoli, akivel pár hónappal korábban történt hasonló eset és ajánlott egy orvost. Taxi, kórház, fekvő gipsz. Nem mehetek a színházba fekvő gipsszel! Valahogy mégis odaértem. Az akkori párom fogta a kezem, és amikor én következtem, bevitt az ölében és letett egy székre. Talán azért sikerült olyan jól a meghallgatás, mert annyi mindenen voltam túl aznap, kiénekeltem a lelkemet.

Több mint tíz éve tartozol az Operettszínház csapatához. Milyen a közösség?

A próbán ülve pont ma gondolkoztam ezen, hogy mennyire összezárunk. Jó itt lenni, kicsit olyan, mintha egy család lennénk. Ennek titka talán a bizalom egymás és a vezetőink iránt. Sok olyan kollégám van, akire bármilyen helyzetben rá merném bízni magam a színpadon, de azon kívül is. Nem tudom, milyen energiának köszönhető, de olyan társulatot vonzott be, hogy egyszerűen mindenki kiegészíti a másikat. Szerintem ez a titkunk.

Az azonos szerepkörön lévő lányok között sincs féltékenység?

Nincs. A legjobb barátnőm Vágó Zsuzsi, olyanok vagyunk, mint a testvérek. Pontosan tudom, hogy ha ő lehetőséget kap ugyanabban a darabban, mint én, az tőlem semmit nem vesz el. Hálás vagyok, hogy játszhatok, annak ellenére, hogy kimerített a jóisten a vízből és jókor voltam jó helyen, vagy talán, mert elég korán találkoztam tragédiával, az édesanyám elvesztésével, és megéltem már ezt-azt. Hálás vagyok azért, ahonnan jöttem, és amit kaptam, mert talán e miatt tudok egy-egy érzelmet jobban közvetíteni és átadni a nézőknek. Amikor például Júliát játszottam, a ravatalon fekve minden egyes előadáson átfutott rajtam a gondolat, hogy több ezer lányból ma én fekhetek itt gyönyörű fehér ruhában, amiért nem mondhatok elégszer köszönetet. Mindig tanulok, minden előadásból valamit hazaviszek, és mindegyikben ott hagyok egy pici darabot önmagamból és valahogy ez a kis mozaik teszi teljessé az életemet.

(Forrás és teljes interjú: operett.hu)