Két világ között vont párhuzamot Gyűrt valóság az alkotó szemével

Manapság ritkán találkozunk olyan festőművésszel, aki egy saját maga által létrehozott stílusban fest. Garay Nagy Norbert egy ilyen érett művész, akinek munkáiról egyaránt elmondható, hogy a szürnaturalizmus és hiperrealizmus stílusjegyeit hordozzák.  A festőművésszel egy különleges módszerről,  a réalité pliée, más néven „gyűrt valóság” fogalmáról is beszélgettünk, melynek lényege, hogy soha nem hagyja a képet véletlenszerűnek. Arra törekszik, hogy a közönség megkérdezze, megkérdőjelezze, hogy a munkák vajon fényképek vagy festmények. 

– Mindig is vonzottak a művészetek?

– Elég lusta ember vagyok. Mindig is tudtam, hogy nekem valami olyasmivel kell foglalkoznom, ami nem vesz el a kényelmemből. Már gyerekkoromban tudatosodott bennem, hogy jó lenne a hobbimból, a kedvenc időtöltésemből megélni. A művészet pont jó volt erre. Az egész egy nagyon szentimentális, vonzó világ mindaddig, míg rá nem jössz, hogy sajnos elég kevés ember vesz festményt. Így az egész egy picit csapda is. Én úgy tudtam erre felkészülni, hogy a szüleim unszolására tanári diplomát is szereztem. Tehát elsősorban tanár vagyok, ez a hivatásom, de mellette párhuzamosan fut a festészet is, a kettő által tudok teljesen kiteljesedni a pályámon.

– Gyerekkorod óta festesz?

– Érdekes, hogy nálam inkább a rajzolás volt jelen egész sokáig, a festészettel 18-19 éves koromban kezdtem el foglalkozni, addig valahogy csak a fekete-fehér világ vonzott, a rajzszén, a ceruza, a grafikai vonal. Aztán valamiért elkezdtek érdekelni a színek, egyre nagyobb figyelmet fordítottam rájuk, mígnem kialakult a festészeti stílusom.

– Az egyik műfaj, amiben alkotsz a réalité pliée, vagyis a gyűrt valóság. Mit jelent ez pontosan, milyen képeket készítesz?

– Ezek a képeim olajtechnikával készültek. A hordozó, amire festettem vászon, vagy műanyag panel, nincs sok különbség köztük, ugyanolyan vászonhatása van a műanyag lemezre készült alkotásoknak is, csak talán egy picit élesebbek a felületei, kortárs hangulatot kölcsönözve a képnek. Több száz éve bevált, akadémista technikával készült festményekről van szó, de a stílust, amit alkalmaztam a divatfotók inspirálták. Egy kedves barátomtól évekig kaptam a szép kidolgozású divatmagazinokat. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire érdekesek ezek a lapok, mindaddig, amíg az ember meg nem veszi őket a boltban, mert miután elolvastuk, eldobjuk, összegyűrjük őket. Rájöttem, hogy az eldobandó újság fecniket, reklámképeket, vagy borítókat újra lehet hasznosítani, még pedig úgy, hogy műtárgyat készítek belőlük: picit átalakítom, kinagyítom egy-egy részletüket és azt megfestem a gyűrődésekkel együtt. Innen jött a gyűrt valóság elnevezés, vagyis a réalité pliée, amivel tulajdonképpen egy új festői stílus született.

– A „gyűrt valóság” kiállításodba hírességeket is bevontál. Miért?

– Fontosnak tartottam, hogy olyan emberekről készítsek képeket, akik nemcsak művészekként tesznek nagy dolgot, hanem hétköznapi emberekként is különlegesek: a tetteik, vagy a viselkedésük által mindenképpen példamutatóak. Szerintem sikerült mindegyikük személyiségét megragadni, ezáltal egy szuper dolog született a művészet segítségével. Az egyik képem modellje volt Boateng Kármen Stephany, a Virtuózok zongoraművésze, aki azért vágta le teljesen kopaszra a haját, hogy egy különleges festmény készüljön róla. Igazán érdekes performansz jött létre, hiszen a festményhez készült fotózás alkalmával Stephany zongorázás közben szabadult meg egy nullásgéppel a 20 évig növesztett hajától. Így a képemen hosszú és rövid hajjal is megjelenik. De teljesen más aspektusban jelenik meg Pásztor Anna és Náray Tamás is, mint ahogy általában ismerjük őket. Tamást például gyakran látjuk fekete zakóban, tökéletes megjelenéssel, a festményemen pedig inkább a hétköznapi oldalát ismerhetjük meg. Pásztor Annáról egy életnagyságú anatómiai képet készítettem, ahol úgy láthatjuk őt, mintha lenyúzták volna a bőrét.

– A művészeted akkor egy teljesen egyedülálló irány. Mit gondolsz, lesznek követőid?

– Ha valamiben első vagy, akkor biztosan lesz követőd, pláne, ha valakinek annyira megtetszik ez a stílus, hogy megpróbálja másolni. A gyűrt valóság fogalma számomra mindent összefoglal, amit ki akartam vele fejezni. Ha megnézünk egy divatlapot, a fényesség, a csillogás, a szép nők, az ékszerek, a gyönyörű helyszínek általában mind azt tükrözik, amire az ember vágyik. De, ha egy kicsit mélyebbre nézünk, akkor azt látjuk, hogy az ember születése óta kapja a gyűrődéseket is. Tehát ez az egész egy folyamat. Ezért érdemes a szép dolgok mögé nézni, és akkor ezek a képek még inkább elgondolkodtatóvá válnak.

– Ahogy mondtad, ezt a stílust a divatfotók inspirálták. Mi érdekel még?

– A pályám elejétől a figurális ábrázolás volt számomra a legfontosabb, azon belül is először a portrék érdekeltek, a személyiség megfejtése. Ahogy mondják, a szem a lélek tükre, és az arckifejezések is sokat elárulnak. Másoltam régi mesterek munkáit, aztán hatottak rám olyan művészek, akik nagyon magas szintű technikai tudással realista, hiperrealista stílusban festettek, de annyira nem vonzott ez az irányzat, hogy én is képviselőjévé váljak. Nem is vallom magamat hiperrealista festőnek. Bár a festményeim első pillantásra fotószerűnek tűnnek, ha közelebb lépünk hozzájuk, láthatjuk, hogy ecsettel készült vászonképekről van szó. Sokat merítettem a barokk festészetből, a naturális ábrázolás végigkíséri a pályámat. A nők is sokat foglalkoztattak, a női test, a női szépség, de rájöttem, hogy a női titok megfejthetetlen, azt bemutatni nagyon nehéz feladat, szinte lehetetlen.

– Érdekes, hogy az első elismerésedet egy II. János Pál pápa Magyarországi látogatására rendezett országos rajpályázaton szerezted 1991-ben. Ezek után kezdtél el tudatosan koncentrálni erre a pályára?

– 12-13 éves lehettem akkoriban, de máig tisztán emlékszem II. János Pál pápa első magyarországi látogatására. Gyerekkorában az ember a rendszerváltást nem fogja fel, de az, hogy a pápa Magyarországra jön, óriási dolog volt. Meghirdettek egy országos rajzpályázatot, aminek nem kisebb tétje volt, minthogy a legjobb rajzot megkapja ajándékba a pápa Magyarországtól. Megnyertem ezt a versenyt, így az én rajzom került a Vatikánba. Nagyon jó érzés volt, hogy olyasmiért kaptam díjat, ami a kedvenc időtöltésemet jelentette. Míg a nyári napok sokaknak arról szóltak, hogy a strandon napoztak, én szívesebben rajzoltam a hűvös szobában filmnézés közben. Máig előttem van az a Raffaello kép, amit akkoriban másoltam. Úgyhogy igen, azt hiszem, itt kezdődött.

– Az útkeresés végigkísérte a pályádat? Mindig hatott rád valaki?

– Szerintem ez mindenkinél így van. Ahogy az ember fejlődik, mindig vannak újabb és újabb irányzatok, amik megtetszenek neki, míg meg nem találja a saját útját. Én is kipróbáltam mindendféle stílust, aztán rájöttem, hogy miben érzem igazán jól magam, mivel érdemes komolyabban is foglalkozni. A kicsapongások nélkül nem is találnánk meg önmagunkat.

– Lehet, hogy hamarosan ismét születik egy új stílus? Vannak újabb terveid?

– Persze, szinte minden nap van egy új ötletem. Ami megtetszik, vagy eszembe jut, azt rögtön összeollózom számítógép segítségével és elteszem egy mappába. Sokszor már hetek szerint rendezem sorba az ötleteket, mert annyi van belőlük. Van, amikor csak egy év múlva találom meg őket, de pont jókor jönnek, ha szükségem van rájuk. Előfordult például, hogy egy díjat is így nyertem meg. Néhány napom volt, hogy elkészítsem az anyagot a pályázati határidőre, és beugrott egy régi emlékkép, amit gyorsan megfestettem. Szerintem nincsenek véletlenek, bármit is festek, valamikor biztosan jó lesz. Megesik az is, hogy egy-egy kiállításon kapok egy újabb ajánlatot egy másik galériába, hogy a megmaradt képeimet vigyük át oda. Persze az a legnagyobb siker, ha nincs mit továbbvinni, mert minden képem elkelt. Az a legszebb számomra, ha egy-egy alkotásom olyan személyhez kerül, aki beleszeret, és azért vásárolja meg.

– 40 éves kiforrott művészként mennyire vallod magad elégedett, megbecsült művésznek ma Magyarországon?

– Ez azért is nehéz kérdés, mert pici ország vagyunk. Nézzük meg, ki vásárol ma például festményt! Akinek van lehetősége luxus dolgokat vásárolni, az vesz egy jobb autót, esetleg egy hajót, de a művészet és azon belül a festészet általában a lista végén marad, ha egyáltalán van az embernek rá igénye. Nagyon kevesen gyűjtenek, vagy vásárolnak rendszeresen képeket, pedig a kortárs művészet egyfajta befektetés: miután megvesz az ember egy festményt, annak később általában csak feljebb megy az értéke. A régiség viszont stagnál, az ára nem sokat változik. Sajnos Magyarországon nem kapkodnak a művészet után. Talán a két kezemen meg tudnám számolni, hogy hány magyar művész él meg a festészetből. Nekem sok képem került külföldre is, és érdekes, hogy minél nyugatabbra, vagy a tengerentúlra vittem őket, annál erősebben növekedett az áruk. Ott valahogy természetes, hogy vesznek egy kortárs képet külföldről. Lehet, hogy sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha külföldre költöznék, de valahogy soha nem vonzott, hogy elhagyjam Magyarországot azért, hogy ott jobban el tudjam adni a képeimet.

– Gyerekekkel is foglalkozol. Mi az, amit tovább tudsz adni nekik a művészetedből?

– Vidám embernek vallom magam, aki elég laza is. Nem az a típusú pedagógus vagyok, aki megmondja a gyerekeknek, mit hogyan kell csinálni, inkább megpróbálok partnerként állni hozzájuk, és így vezetem be a művészeteket az ő kis világukba. Ez a módszer az elmúlt tíz évben sikeresnek mutatkozott. Egy év alatt körülbelül száz tanítványom van, akik a legtöbb esetben mind művészeti középiskolába, vagy főiskolára készülő diákok. Mindegy, hogy építésznek, vagy ruhatervezőnek készülnek, mindenhol rajzból kell felvételizni, ott pedig nincs mellébeszélés. Valaki vagy le tudja rajzolni a modellt 3×45 percben, vagy nem. A megmérettetés után következik a művészi beállítottság, mi elsősorban erre készülünk fel, miközben a gyerekek művészettörténeti ismereteket szereznek, és megismernek különböző technikákat is. Érdekes, hogy kezdetben csak nagyobbakkal, 17 éves korosztály feletti felnőttekkel foglalkoztam, de ők nagyon gyorsan elfogytak, miután továbbtanultak. Így elkezdett fiatalodni a tanulóim köre, és most már 6 éves, óvodás nagycsoportosok is tanulnak nálam rajzolni. Egyébként ők a legszorgalmasabbak, kötetlenül csinálják a feladatokat, élmény velük dolgozni.

– Tartasz külön alkotói napokat is?

– A hét első két napja az alkotói napom, amikor igyekszem csakis a festészetre koncentrálni, és még a telefont is kikapcsolom. A szerda, a csütörtök és a péntek a tanításé. 10-15 fős csoportokban jönnek a gyerekek a délutáni kurzusokra: rajzolunk, festünk, haladunk a tanmenet szerint, amit mindig megírok előre. Nyáron a táboroké a főszerep, az a legszebb, amikor az alkotás egy egész napos programmá alakul, reggeltől késő délutánig együtt vagyunk. Az alkotás mellett persze van minden más, ami egy jó táborhoz hozzátartozik: számháború, étterem, mozi, könyvtár, múzeumlátogatás, és egyéb hasznos időtöltés.

Borsos Zsuzsanna