PÁRTELNÖKÖK – KULTÚRA ÉS MŰVÉSZETEK

Fekete-Győr András: „A színház a gyengém”

A Momentum víziójában nincs kultúrpolitika, ez ugyanis nem az állam feladata

Színésznek készült, végül a jogi pályát választotta, ma pedig a politika egyik meghatározó arcaként ismerik Fekete-Győr Andrást. A Momentum Mozgalom elnöke mostanság olyan olvasmányokat forgat kezében, amelyek a felelős politikai cselekvéshez szükségesek, de elárulta: pártjában filmesek, zenészek és színészek is vannak, akiknek segítségével a kultúra egészére nyílik rálátása.

– Idén nyáron először szerveztek egy rendhagyó fesztivált Bodajkon, aminek mottója az volt, hogy „Nyiss a jövőre!” A Momentum nyit a kultúra irányába is?

– Ahogy a nevében is szerepelt, a Momentum fesztiválja az oldalak, világnézetek közötti nyitásról szólt, ami valóban, nemcsak a közéletre, de a kultúrára is vonatkozik. Rengeteg közismert zenekart sorakoztattunk fel, legtöbbjük mainstream zenét játszik Magyarországon, de szerettük volna megmutatni, hogy a közélet és a kultúra viszonya lehet politikasemleges. A Momentumban erősen jelen van a zene, saját zenekarunk is van: a The Bitrix csapatában van hegedűs, dobosok, énekesek, gitárosok, akik minden csapatépítőn fellépnek, a tagság önkívületi állapotának kíséretében.

– Ön is zenél?

– Sajnos, már elkopott a basszusgitár-tudásom, de a hobbi zenekarunkkal több koncertet is adtunk a gimiben! Amikor az embernek több szabadideje van, s több magánéleti impulzus éri, nyilván többet találkozik a kultúrával is, legalábbis az én esetemben így volt. Mivel a Momentumnál nincs olyan, hogy uborkaszezon, építkezés van, az olvasással is úgy vagyok, hogy inkább a politikai tájékozódáshoz szükséges könyveket veszem a kezembe. Korábban számtalan szépirodalommal és szakirodalommal tudtam foglalkozni. Most épp Romsics Ignáctól A 20. század rövid történetét olvasom, hogy ismételjem a magyar és egyetemes történelmet. Átfogóan és éles szemmel leírja azt az évszázadot, aminek megértése nélkül szerintem felelőtlen politizálni. Az iskolában komoly volt az irodalomoktatás, számomra az egyik leginspirálóbb vers Petőfi Sándornak A XIX. század költői című műve, amelyben azt üzeni:

„Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.”

Szerintem ma ugyanez a feladata egy momentumosnak: nem szabad könnyelműen, félvállról venni azt, amit csinálunk, történelmi felelősséget vállal magára ez a generáció. Ehhez pedig keményen és kitartóan dolgoznunk kell, hogy felnőhessünk a hazánk újjáépítésének feladatához. Egy másik kedvencem Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, amiben kicsit magamra is ismertem Mihály személyében, aki szereti a misztikus dolgokat, váratlan húzásokat, az ismeretlen lehetőségeket. Történelmi regényeken nőttem fel, az antik Róma témájában sok könyvet elolvastam, Az emberiség ellenségeit, vagy a Quo vadist. Ma zavaróan kevés időm jut szépirodalomra és mióta politikai közösséget szervezek, sajnos egyre kevesebbet járok például színházba is.

– Szereti a színházat?

– Ez a gyengém, ugyanis amatőr színészkedtem. Már általános iskolás koromban felléptünk Solymáron, a művelődési házban és kötelező volt a sváb néptánc is. A gimiben aztán minden évben ott voltunk a színjátszó héten is, egy osztály hat év alatt háromszor léphetett fel. Mi annyira imádtuk, hogy kiharcoltunk négyet is. Előadtuk Heltai Jenő Menazsériáját, felléptünk a Portugállal, ahol én voltam Retek. Amatőr színjátszó versenyen is indultunk az évfolyamtársaimmal, ahol Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjából játszottunk el részletet, itt Sipost alakíthattam. Szóval nagyon élveztem, sőt! Sokáig szemezgettem a Színművészeti Főiskolával is.

– De végül nem lett színész…

– Nem. Nagyon szerettem a drámát, legjobban az improvizációs gyakorlatokat élveztem, a versenyeken díjakat is kaptunk és többen javasolták is, hogy érdemes lenne megpróbálnom ezt a pályát. Komolyan elgondolkodtam, de nagy történelemszerető voltam és a családomban komoly jogi hagyományok között nőttem fel, így azzal győztem meg magamat, hogy majd a tárgyalóteremben is szükség lesz a jó, sokszor rögtönzött kiállásra, megfelelő előadásmódra. Így végül a jogi pályát választottam.

– Ebben szerepet játszott az is, hogy anyagi biztonságra vágyott?

– Egyértelműen bennem volt, mert azt hiszem, nem tudtam volna a színészetből normálisan megélni és akkora családot fenntartani, amekkorát szeretnék. Amikor azt hallja az ember, hogy színészek, ha nem is válnak földönfutóvá, de nélkülöznek, akkor jól meggondolja, hogy mit válasszon. Sok mecénásnak kell őket támogatnia, mert a színházi fizetésükből nem tudnak megélni, albérletet fizetni, családot fenntartani. Persze látjuk a befutott zenekarokat is, akik jól élnek, de meg is csinálták a maguk sikerét. A kultúrának nyilván van egy mainstream áramlata, ami tömegeket mozgat meg, ugyanakkor ott van a magaskultúrára mutatkozó igény is. Ilyen például a jazz, vagy a folklór, amit sokkal kevesebb ember fogyaszt, ettől függetlenül közösségi érdek, hogy ez az irányzat is fennmaradjon. A francia kultúra például híresen autonóm: van pénz rá, azért, mert a társadalom fenntartja, egy kiállításon szobrokat, festményeket vásárolnak, megvannak azok az intézmények, művészeti szervezetek, amelyek közvetítenek vásárló és eladó között, és ez nagyon jól működik. Ehhez képest kanyarban sincs a magyar kultúra és Magyarország.

– Említette, hogy a Momentumon belül vannak, akik kifejezetten kultúrával foglalkoznak. Ezek szerint fognak beszélni a témáról a választásokon is?

– Hogyne! Vannak olyan tagjaink, akik a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanultak – rendezők, operatőrök –, és segítenek felvenni a momentumos produkciókat, de általuk nagyobb rálátásunk is nyílik a kultúrára. A Momentum egyik munkacsoportja művész és művészeti menedzser mentorok bevonásával foglalkozik kultúrpolitikával – van egyébként egyházpolitikai és sporttal foglalkozó csapatunk is –, látjuk, hogy hogyan működik a rendszer és milyen irányban tehetnénk jobbá.

– Ön szerint min kellene változtatni?

– A Momentum szerint egy ideális államban nincs kultúrpolitika, sem vallás- vagy sportpolitika, ezek nem hierarchikus területek. A kisebbségi (sváb, cigány, stb.) kultúra ugyanúgy része a nemzeti kulturális örökségnek és ezeket a területeket ugyanúgy kell támogatni. Az államnak feladata nem több, mint hogy biztosítsa a kereteket. A Momentum célja hármas: meghaladni a kultúrharcot és megszüntetni a kulturális szekértábor háborút, szeretnénk, ha minőségi, szakmai alapú kultúrafinanszírozás működne, végezetül, hogy a kultúra a legszélesebb rétegek számára is elérhetővé váljon. Mindezt úgy képzeljük el, hogy a kuratóriumok, szakmai testületek vezetői pozícióiban olyan emberek ülnek, akiket a szakma ismer és elismer, az MMA-nak pedig nincsenek kultúra irányítási jogkörei. Az állami média – amely szintén szerepet játszik a kultúra terjesztésében – számunkra közszolgálati médiát jelent, összpárti egyeztetéssel a jelenlegi közmédia szabályozást megszüntetnénk és egy vadonat újat hoznánk létre.

– Hogy képzelik el a kultúrafinanszírozást?

– Fontos tényező lehet a privát mecenatúra bevonása. Rengeteg multi és nagyvállalkozás van Magyarországon, amelyeknek az az érdeke, hogy munkavállalóik mentálhigiéniai szempontból is egészségesek legyenek. A kultúra pedig ezt az igény is kiszolgálja, ezért jó elmenni moziba, színházba, táncházba… Vannak improvizatív színházak, ott van például a Tünet Együttes, akik teltházas előadásaikba bevonják a közönségüket, hétköznapi problémákat dolgoznak fel együtt. Ezeket mind támogathatnák vállalatok is. A kultúrafinanszírozásból természetesen nem hagyható ki az átláthatóság követelménye sem valamint a fiatal művészek támogatása sem. Ez utóbbi esetben csereprogramokban kellene gondolkodni, külföldi és magyar mentorokkal. Hiszen hány művészünk járt Olaszországban, Franciaországban, vagy a Benelux Államokban a 19-20. században, hogy magába szívjon más tudást és azt ötvözve a sajátos magyar szemléletmódjával, életérzésével valami maradandót alkosson! Ha csak a festőinket nézzük, ott volt Csók István, vagy Csontváry…

– Azt mondja, hogy a kultúra a legszélesebb rétegek számára is váljon elérhetővé. Hogyan?

– Emlékszem, amikor általános iskolás koromban ellátogattunk a Nemzeti Galériába. Eltöltöttünk ott egy napot, szobrászkodtunk, egy kicsit beleláttunk az agyagozás világába azon kívül, hogy megnéztük a képtárat. Azt gondolom, fontos, hogy ne csak a történelemkönyvekben lásson az ember képet a Szent Koronáról, hanem az osztályok menjenek el tárlatvezetésekre, látogassák meg a Parlamentet, menjenek múzeumokba és egyéb olyan helyekre, amelyek közvetítik a nemzeti és az egyetemes kultúrát, amit az ember így a saját bőrén át érezhet. Nagyon sok olyan deprivált állapotban lévő térség van Magyarországon, ahol egyszerűen nem engedhetik meg azt a családok, hogy például elutazzanak Budapestre a gyerekek busszal. Itt adódik egy másik probléma: Budapest az ország vízfeje, ami kulturális szempontból is igaz. A fővárosban a múzeumok, a mozik kimagasló számban vannak jelen, míg vidéken folyamatosan romlik az arány. Amikor az állam kereteket ad, feladata az intézmények finanszírozása, fenntartása, hogy minden helyi közösségnek meglegyenek saját kulturális helyei, szolgáltatásai.

– A magyar filmek minősége például sokat fejlődött az utóbbi időszakban. Lát olyan területet, ami segítségre szorulna?

– A magyar film fejlődik, aminek örülnünk kell. A kulturális deficit – miszerint több kultúrát importálunk, mint amennyit exportálnánk – pont a magyar filmművészetnek köszönhetően változott, hiszen képes a magyar kultúrát eljuttatni és a magyarok sajátos személetmódját megmutatni külföldön is, akár díjakat elhozni Cannes-ból vagy Berlinből. Az irodalmi műveink azonban kevésbé jutnak el külföldre. Több segítségre szorulna az e-könyvpiac, aminek 27 százalékos áfakulcsa még drágábbá és elérhetetlenebbé teszi sokak számára a kortárs irodalmat. Az áfacsökkentést kulturális vonatkozásban is jó kezdeményezésnek tartjuk, továbbá támogatnánk a magyar írókat, költőket abban, hogy lefordíttathassák műveiket más nyelvekre és eljuttathassák azokat külföldre. Sajnos egyre kevesebben olvasnak, szeretünk mindent animáció formájában, egy perc alatt magunkba szívni. Születnek egyébként jó kezdeményezések – hangos könyvek, mese applikációk –, amelyeknél a kultúra hatékony átadása és a digitális világ találkozik.

– A Múzeumok Éjszakája például egy olyan kezdeményezés volt, amely által a kultúra még több emberhez eljuthat.

– Az egyik legjobb kezdeményezés! Ráadásul már van Színházak Éjszakája is. Kicsit úgy vagyunk mi a kultúrával, hogy az valami nagyon értelmiségi, felső középosztálybeli, ha valaki színházba, múzeumba jár, miközben van például diákkedvezmény is, tehát elérhető. A Múzeumok Éjszakája ugyan „csak” egy délután és egy este, mégis közel hozza a kultúrát és

képes lebontani azt a szkepticizmust, hogy a magyar ember „szomorú és iszákos”. Még több hasonló jellegű országos eseményre lenne szükség, amely sok embert megmozgat. A kultúra ugyanis jelenleg egy szűkebb társadalmi kör privilégiuma, ha valaki ebből ki tud törni, az nagy sikert ér el.

– Itt a zenei előadókra utal?

– Most a film és a zene éli virágkorát Magyarországon. Vannak zenész barátaim, akiktől sok mindent hallok: játszanak, vannak jogdíjaik és Budapesten gombamód megszaporodtak az olyan vendéglátóhelyek, ahol óriási az igény az aláfestő háttérzenére. Tehát meg tudnak élni, vannak lehetőségeik. Itt persze ismét kijön az ország vízfejűsége, mert mondjuk Salgótarjánban vagy Balinkán ugyanezt megcsinálni már nehéz, vagy lehetetlen.

– Ha már a filmeket említette, szokott moziba járni?

– Persze. Emlékszem, a Gladiátor volt az első film, amit megnéztem moziban. A zenéjét, Hans Zimmer szerzeményeit is szeretem hallgatni! Ha olvasok, vagy épp posztokat, kommenteket írok a facebookon, mindig ezek szólnak a háttérben, megnyugtatnak. A magyar filmekre visszatérve, tényleg nagyon színvonalas alkotások születtek az elmúlt időszakban.

– Minden magyar filmet megnéz?

– Igen, ha csak tehetem. A Kincsem egy olyan közönségfilm volt, amire rengetegen beültek a mozikba, vagy ott volt a Testről és lélekről. A Fehér Istent és a Saul fiát még a francia barátnőmmel néztük meg Budapesten egy művész moziban, rá is és rám is nagy hatással voltak ezek a filmek. Még sok ilyet!

– Köszönöm szépen a beszélgetést.