1. Sokan most találkoznak először a neveddel. Hogyan mutatkoznál be egy olyan olvasónak, aki nem jártas a filozófiában, és mit tartasz a legfontosabbnak abban a szellemi munkában, amivel foglalkozol?
Először is nem vagyok filozófus a szó akadémiai értelmében. Nem végeztem el ezt a szakot, és nem veszek részt a hazai filozófia szakok szakmai életében. Persze, ha a szó régebbi és általánosabb jelentését vesszük, akkor lehetne ennek nevezni, csak ugye nem sokan ismerik ennek a szónak a régi, általánosabb jelentését.
Hamvas Béla például filozófusnak tekinthető? Tutira veszem, hogy a szakmai közösség nagy része nem tekinti annak, s megvallom, én is írónak tekintem. Szellemi útkeresőnek, gondolkodónak, mint mondjuk Tolsztojt. Jómagam persze most csak a műfaj tisztázása végett említem őt, nem azért, mert magamat hozzá hasonlítom, hallatlan pimaszság is lenne. Szóval magamat esszéistának nevezném, ha már mindenképp kell valami meghatározás.
Ebben pedig mindent fontosnak tartok, leginkább a világhoz való folyamatos kritikus hozzáállást. Ez fontosabb még annál is, hogy adott esetben igaza van-e az embernek, vagy nincs. A tévedés jogát mindig fenntartom, ezt gyakran el is mondom. Szóval egyáltalán nem kell az olvasóimnak a filozófiában jártasnak lenni, jómagam se vagyok jártas benne szakmai értelemben, bár kétségtelenül összeolvastam életem folyamán sok mindent innen is.
2. Te, aki az ókori egyiptomi túlvilághitet és a buddhista reinkarnációt kutatod, mikor néztél szembe először igazán a saját halandóságoddal, és hogyan változtatta meg ez a kutatáshoz, az élethez és a saját hitedhez való viszonyodat?
Már igen régóta nem kutatom az óegyiptomi túlvilághitet. Egyébként régen se azzal foglalkoztam kizárólag, inkább azzal a vizuális szimbólumnyelvvel foglalkoztam, mely a hitvilágban és a mágiában is megjelent, s melynek sok köze van a hieroglif íráshoz, de ez most mindegy.
Ami ebből mára megmaradt, vagy inkább fontosabb, az a gondolatok kifejezésének módjai, ez esetben a képi szimbolika, mely olyan fogalmakat is képes volt reprezentálni, melyek a verbális nyelvből hiányoztak. Például nem volt az egyiptomi nyelvben olyan szó, hogy „emlős”, de ugyanazt a jelet tették minden konkrét emlősállat elnevezése után, tehát megvolt a fogalom képi jel, ikon formájában.
De ami már akkor legjobban érdekelt, a metaforák és metonímiák világa, mely áthatja az egész kommunikációnkat, és a legtöbb ember nem is tudja, hogy szinte mindig metaforákban és metonímiákban beszél, mert ezek a terminusok az unalmas irodalomórákról sejlenek fel számára. Figyeld meg, miket mondasz, és értelmezd a szavaidat szó szerint, elsődleges jelentésükben, és hamar egy őrült álomszerű vicces világban találod magad.
Ami a buddhizmust illeti, hát ott pont nincs reinkarnáció, azaz lélekvándorlás. Ugyanis a buddhizmusban nincs olyan változatlan lélek, mely vándorolna. Különféle anyagi és mentális halmazokból állunk, melynek bizonyos elemei túlélik a test halálát – azt hiszem, így lehetne a legegyszerűbben fogalmazni, persze ez is elnagyolt így, de mindenképp pontosabb, mint a reinkarnáció. A dolgot bonyolítja, hogy az idő sem egyenes vonal, ahol egymás után következnek életek. De ne bonyolódjunk ebbe bele, nem igazán jó interjútéma, egyébként is írok ezekről a könyveimben.
Kérdésed igazán komoly eleme a múlandósággal való szembenézés. Azt hiszem, ez az alapja a spirituális életnek. Ha ez nincs, azt mindennek nevezhetjük, de nem spiritualitásnak. Hozzátenném, a „spiritualitás” az én szóhasználatomban nem a „vallás” szinonimája. Mindenesetre a múlandóságunk, mely alatt nem csak a halál értendő, hanem a korok váltakozása, a dolgaink, élményeink eltávozása is, a legalapvetőbb kérdés. Minden más, amit csinálunk, ennek kikerülése, ignorálása, illetve menekülés ez elől. Egyiptomban az örök állandóságra bazíroztak, a buddhizmus viszont még a pillanatok közt is különbséget tesz. De egyikre se mondanám, hogy hamis tan, inkább azt, hogy máshol van a fókusz.
“A legtöbb ember nem is tudja, hogy szinte mindig metaforákban beszél – értelmezd a szavaidat szó szerint, és hamar egy őrült, álomszerű világban találod magad.”
3. Rengeteg könyvet írtál már az ókori bölcsességektől a mai magyar valóságig. Mi hajt téged belülről, hogy ennyiféle témával foglalkozz? Számodra ez egyfajta belső útkeresés, vagy inkább kötelességnek érzed, hogy átadd ezt a tudást?
A rengeteg azért némileg túlzás, mondjuk inkább, hogy foglalkoztam pár dologgal, és voltam olyan merész, hogy le is írtam a gondolataimat. Na, most ami ezeket a különféle témákat összeköti, az a gondolkodás maga. A kommunikáció, a szimbólumhasználat, legyen szó az egyiptomi képi szimbólumok szemiotikájáról, az alkímia látomásos jelképnyelvéről, a kognitív metaforaelméletről, a különféle buddhista iskolák nézeteiről, avagy a hazai politikai közbeszédről.
A közös pont a tudat, az elme és annak működése. Roppant tanulságos ám, hogy az elme miféle varázsló és milyen valóságokat képes létrehozni, szinte a semmiből. Már értve ez alatt a nyelvet és a különféle szimbólumokat. És valóban, a szellemi útkeresés volt mindig a lényeg, pontosabban a fontos kérdésekre adandó válaszok kutatása, és ennek a melléktermékei az írásaim.
Vagy legalábbis azok túlnyomó része, mert azért dolgoztam én pénzért is, de az más téma, bár azokban a bérmunkákban is megcsillantak ezek az érdeklődések. Egyáltalán nem érzem kötelességemnek, hogy átadjam ezt az egészet, inkább egy belső kényszer hajtott, hogy kiírjam magamból a megvilágosodásaimat. Ez olyannyira sikerült, hogy több mint egy éve képtelen vagyok írni, mert kiürültem.
4. Kutatóként indultál, mára viszont FAM-ként rengetegen ismernek, és az egyenes, odamondós stílusoddal nagy népszerűségre tettél szert. Hogyan élted meg ezt a váltást, hogy a könyvtárak csendjéből kiléptél a szélesebb nyilvánosság elé: tudatos döntés volt ez a részedről? Szerinted egy gondolkodónak ma kötelessége felelősséget vállalni a kultúránk alakításáért?
Volt egy kalandom a tudománnyal, persze ez alatt a bölcsészetet értem, ami ugye csak a magyar nyelvben tudomány, máshol nem annak nevezik, ugyanis a tudomány, a science, a természettudományokra használt fogalom. De már akkor nagyon szűknek éreztem ezt az idézőjeles tudományosságot. Egyrészt lábjegyzetek lábjegyzeteihez írni újabb lábjegyzetet és azt szakcikknek elnevezni, hát ez nem az én világom. Másrészt, ha valami a kreativitást kiöli az emberből, az a szakmázás, ami a legtöbb esetben szakbarbársággá szokott fajulni. Ez az, amikor az ember semmiféle horizontális tudással és látással nem bír, ellenben egy minél szűkebb területen végez mélyfúrást, és beszűkült elméje maga lesz a tiszta korlátoltság.
Persze az, hogy ebbe belekóstoltam, hozott jót is, jelesül, hogy ráláttam a horizontális látásmód veszélyeire, mely alatt főként a felszínesség értendő. Ahogyan a vertikális tudás átmegy szakbarbárságba, úgy a horizontális kóklerkedésbe. Mindenhonnan ismerek egy keveset, és összekötöm őket. A sokféle terület iránti érdeklődés óhatatlanul felszínességben végződik, lévén minden terület hatalmas információtenger. Mi az ideális? Ha az ember ismer egy, maximum két szűk területet, de horizontális az érdeklődése. Ilyen figura volt a vallástudományban Mircea Eliade, aki indológusként alaposan ismert egy szűkebb területet, de vallástörténészként minden létező hitvilágba belekukkantott.
De mindez érdektelenné válik akkor, amikor az ember némileg letisztulva tudatosítja, hogy őt a lét nagy kérdései érdeklik, és nem szakterületek. És itt elsősorban a tapasztalás a fontos, az olvasottság inkább csak támaszték, utánigazolás. Egyik kedves gondolkodóm, Bergyajev ír az önéletrajzi könyvében egy írástudatlan muzsikról, akit megvilágosodott bölcsnek látott. És ugyanígy lehet valaki olyan megbecsült tudós, aki szellemi értelemben hülyén hal meg minden szakmai elismerés és hatalmas szaktudás dacára.
Ami a nyilvános szerepléseimet illeti, az merőben véletlen, és főleg Puzsérral való együttműködésnek köszönhető, bár korábban is voltam tévében-rádióban, ám sose voltam médiaember, s megvallom, most se tartom magam annak. Az utolsó kérdésre nehéz választ adni. Van, amikor annyira egyértelmű, hogy a gondolkodó ember legyen már szíves foglalkozni a társadalommal, közélettel. Ilyenkor mindig Platón jut eszembe, aki ugye a filozófusokat bízta volna meg az ideális állam vezetésével, sőt, számukra ezt kötelességként írta volna elő. De aki kivonul és csak a szellemnek él, mint mondjuk egy igazi jógi vagy taoista bölcs, az megvallom, számomra vonzóbb és szimpatikusabb, csak én ezt nem tudom megtenni, mert nem jutottam el erre a szinte, pedig ez lenne az igazi. Mert végülis mindig válság volt, mindig világvége zajlott, és régen mindig jobb volt. Erre javasolja a Buddha, hogy légy önmagad menedéke inkább, ne a világot akard megjavítani, úgyse megy, mindig ugyanazok a minták követik egymást és határozzák meg a korokat.
5. Ha megnézzük a hazai közéletet, a kultúra állapotát és a politika mélyrepülését, elég sötét kép rajzolódik ki előttünk. Te, aki kutatóként és közíróként is látod ezt a romlást: szerinted hová tart most az ország és az emberiség? Mit tudsz tanácsolni a mai fiataloknak, hogyan maradhatnak épek és szellemileg szabadok egy ilyen széteső világban?
Mint mondtam, nem vagyok kutató, de a kép valóban elég sötét. Az történt, hogy a neoliberalizmus aláásta a jóléti államot, nyomában a nyugati demokráciát, és káoszt teremtett, mely – mint a történelem során mindenkor – utat ad a szörnyetegeknek. Hogy megint Platónra utaljak, ő már az Állam-ban megírta, hogy a pénzhatalom demokráciát teremt, de az káoszt okoz, ezért a nép vezért keres, és jön a zsarnokság. Ez történt a második világháború előtt is, bár a 21-ik század nem azonos a huszadik századdal. Itt a virtuális világ egyre inkább áthat mindent, ami egyrészt komolytalanná is tesz mindent, másrészt azért kevesebb vérrel jár. Trump nem Hitler, Putyin nem Sztálin. Van bennük valami halovány utánérzés, talán lehet mondani, hogy epigonok.
Észrevehetőek közös elemek, de nem osztom azoknak a rémült nyugati demokrata köröknek a vélekedését, hogy itt megint nácizmus lesz és hasonlók. Persze a katasztrófa kopogtat, mert felelősség semmi, csak kalandorpolitika kicsi, közepes és nagypolitikai szinten, de a katasztrófa szerintem nem világháborúban fog megnyilvánulni, hanem a folyamatos leépülésben, elbarbárosodásban, a társadalmi szétbomlásban, a rablógazdálkodás következményeiben és hasonlókban. Ahogy Eliot mondta: a világ nem hangos bummal, hanem nyüszítéssel ér majd véget. Teljes a bizonytalanság, semmi jövőkép, a kultúrában uralkodnak a nyomasztó disztópiák.
Ami Magyarországot illeti, újkori története folyamán mindig a nagyhatalmi konstelláció határozta meg, hogy itt milyen berendezkedés van. Így van ez most is, és ez mindig együtt jár egy számomra förtelmes kisállami szervilizmussal. Ez a rezsim akkor fog megbukni, amikor ez a konstelláció is változik. Elmegyek ugyan szavazni, de nem hiszek benne.
Ennél tragikusabb, amit a Z generáción látok, hogy ez a bizonytalanság, ez a nihil, hogyan határozza meg őket. Nagyon sajnálom a fiatalokat, én nem lennék most fiatal, az az igazság. Milyen tanácsot tudnék nekik adni? Próbáljanak meg közösségeket teremteni, és ne dőljenek be a propagandának, a tömeghisztériának. Legyenek mindig kritikusak mindennel szemben, és lehetőleg ne a drogban keressenek menedéket. A történelem, a filozófia és az irodalom adhatnak támpontokat, és némi bölcsességet bizony még a túlélést is tekintve. Ahogy olvasom Orwellt, és nem csak az 1984-et, hanem a korábbi esszéit, vagy Ortegától a Tömegek lázadását, mely egy remek antifasiszta írás, és másokat is, hát nagyon aktuálisak.
Egyébként viccesen szoktam mondani, hogy majd a mesterséges intelligencia megold mindent. Az emberiséget kikapcsolja, lecseréli, a földi ökoszisztémát megmenti és létrehozza az igazságos társadalmat (nevet). Ámen.
Fotó: Mandiner
