Kávéházi párbaj, amikor a politika és a kultúra egy cappuccinón osztozik
A képzeletbeli találkozás egy rövid monológgal, amely akár igaz is lehetne.
A New York Kávéház félhomályában, ahol a falak még mindig őrzik a régi viták visszhangját, Orbán Viktor megpillantja Magyar Pétert. Az asztalon egy vékony verseskötet hever kinyitva, mintha valaki szándékosan hagyta volna ott provokációnak.
Orbán odalép, kezet nyújt. Mosolya egyszerre udvarias és vadászó.
Orbán Viktor:
„Örülök, hogy civilben is lehet találkozni. Bár az előző szerepedben mondjuk úgy kevésbé voltál irodalmi.”
Magyar Péter lassan becsukja a könyvet, finoman mosolyog.
„A szerepek jönnek-mennek, Viktor. Te megmaradtál a saját darabban. Hosszú futás, gratulálok. Milyen érzés, amikor a közönség már kívülről fújja a szöveget?”
Orbán leül, int a pincérnek.
Orbán:
„Kényelmes. Mint egy jól bevált monodráma. Te viszont mostanában improvizálsz. Izgalmas, de kockázatos. Mi volt az utolsó előadás, amit láttál? Valami kortárs, ami még nem kapott állami támogatást?”
Magyar nevet, de a szeme éles.
„A MÜPA-ban kortárs táncszínház. Volt benne egy jelenet, ahol a múlt árnyai próbáltak lépést tartani a jelennel, de folyton elestek. Ismerős, ugye? Te mit néztél utoljára? Valami történelmi eposzt, ahol a hős mindig győz?”
Orbán cappuccinót kortyol.
„Néha igen. Néha viszont egy jó western is megteszi. Ott legalább világos, ki a jó és ki a gonosz. Nincs annyi szürke zóna, mint a mai magyar színházi pályázatokban.”
Magyar szája sarka felfelé görbül.
„Pedig a szürke zóna a kreativitás bölcsője. Vagy már csak a te színházaidban van fekete-fehér? A többit meg hagyjuk a civilekre, ugye?”
Ekkor a szomszéd asztalnál ülő Dakota Johnson felnéz a laptopja fölül.
Dakota Johnson:
„Bocs, de képtelen vagyok nem hallani. Ez most egy improvizált darab, vagy tényleg így beszélgetnek a magyar politikusok a kávéházban?”
Orbán játékosan, de csípősen válaszol.
„Csak vigyázz, Dakota, nehogy Péter elcsábítson egy szerepre. Mostanában nagyon szereti a főszerepeket.”
Magyar visszapillant.
„Én legalább próbálom frissíteni a szöveget. Te meg ragaszkodsz a klasszikus repertoárhoz, ami 2010 óta fut. Nem unod még a saját monológodat?”
Dakota felnevet.
„Ez jobb, mint bármelyik Netflix-sorozat pilotja. Ti magyarok tényleg tudjátok, hogyan kell kultúrával bunyózni.”
Orbán mosolyog, de a hangja mélyebb.
„A kultúra nem bunyó, Dakota. Hanem vérkeringés. Néha csak meg kell szúrni egy tűvel, hogy ne aludjon el. Például most.”
Magyar utoljára kortyol a kávéjából, majd feláll.
„Szúrd csak nyugodtan. De vigyázz, mert a tű néha visszaszúr. És akkor már nem a múlt árnyai esnek el, hanem a jelen trónusa.”
Dakota halkan tapsol.
Dakota Johnson:
„Bravo. Ez a kávéház ma este nyert.”
A két férfi kezet fog. Nem barátságosan, de nem is ellenségesen. Úgy, ahogy azok szoktak, akik tudják, hogy a következő felvonás úgyis jön.
A kávéház falai hallgatnak. A pohár alján még ott a hab, és a vita utóíze.
