A háttér ország sok energiát ad
Mészáros Árpád Zsolt, vagy röviden csak MÁZS, a Budapesti Operettszínház egyik legismertebb, legtöbbet foglalkoztatott művésze.Megmutathatta komikusi vénáját egy klasszikus nagyoperettben, a Sybillben, majd drámai énjét a Marie Antoinette XIV. Lajosaként, május 20-án pedig a Nők az idegösszeomlás szélén című musicalnek az egyik szerepében tűnik fel.
Nagyon sokféle, karakteres feladatot kaptál idén. Te milyennek látod az évadodat?
Meglehetősen sűrű évadom volt és még nincs vége. Nagyon sok és jó munkám volt, olyan feladatokat kaptam, amik eléggé betaláltak. Ahogy Lőrinczy György főigazgató fogalmazott a Sybill premierje után: mostantól új élet nyílik számomra az operett műfajban. A Kormányzó figurájában a penge élen egyensúlyoznom. Volt is egy apró összezördülésem a főpróba héten a rendezővel, Szabó Mátéval, mert ő úgy látta, egy kicsit elengedtem a gyeplőt. Szeretem feszegetni a határokat, mert a mestereim mindig azt mondták: inkább legyél sok, abból lehet visszavenni, de valószínűleg ebben az esetben egy kicsit túlzásba estem, és akkor visszavettünk. A kritikák és a kollégák valamint a nézők visszajelzései alapján úgy tűnik, sikerült megtalálni a megfelelő arányokat, és az operett műfaj keretein belül egy stílusos, jó karaktert teremtettünk meg Mátéval közösen. Ezt követte Lévay Szilveszter és Michael Kunze musicalje, a Marie Antoinette, melyben XIV. Lajost játszom. Nagy kihívás volt, mert szinte a semmiből kellett megteremteni a figurát. Kicsi, de nagyon fontos szerep ez a darabban, egy nagyon nehéz dallal, aminek meglehetősen bonyolult a prozódiája, amit először egyébként megmosolyogtunk, aztán pedig megkönnyeztünk. Most pedig az évad talán legkülönlegesebb bemutatója előtt állunk. Az Almodovar filmből készült musical, a Nők az idegösszeomlás szélén mindannyiunk számára komoly feladat. Ilyen típusú darabot még nem játszottunk, ráadásul kijöttünk az Operettszínház jól ismert közegéből, az Átrium Film-Színházban dolgozunk. Ez egy rendkívül izgalmas próbaidőszak és már nagyon várjuk a bemutatót.
Egy másik filmlegenda színpadi feldolgozása vár Szegeden. Itt mutatjuk be az Ének az esőben című musicalt, amit aztán majd 2017 februárjától játsszunk az Operettszínházban. Régi nagy szerelmemmel, az anyaszínházammal, Nyíregyházán lépek fel az Anconai szerelmesekben. Lesz még néhány legénybúcsú előadásom, megannyi koncert és esküvő. Közben szerencsére a filmezés is beindult az életemben. Nemrég mutattuk be Till Attila filmjét, a Tiszta szívvelt, jelenleg az Aranyélet második évadját forgatom. És most kaptam egy felkérést jövő tavaszra egy nagyjátékfilmre, az már egy főszerep. Remélem, összejön. Lehet, hogy picit túl vállaltam magam…
Ha megvan a háttér ország, és otthon nyugalom és béke van, a gyerekek és a család rendben van, az elég erőt és energiát ad. Itt a profizmusról van szó. Erről is fontos beszélni, ha színházról van szó. Vannak olyan produkciók, amiket olyan szakszerűség és hozzáértés övez a stáb valamennyi munkatársa és alkotója részéről, hogy mi, színészek szinte észre sem vesszük, amikor eljön a bemutató ideje, mert megpróbálnak minden terhet levenni a vállunkról. De van, amikor ez sajnos nem így történik. Az rengeteg energiát vesz el tőlünk, és az a munka rettentően fárasztó. Egyébként pedig azt szokták mondani, kétszer sír a színész: amikor van munkája, és amikor nincs. De hiszek abban, hogy nem véletlenül kaptam most ezt a sűrű és feszített évadot. Sok szempontból jó volt. Színészként és emberként is jót tett. Több egymástól igencsak különböző karakter bőrébe bújhattam bele, a sok előadás kondícióba hozott, hiszen a tavalyi szezonban volt, hogy összesen 3-4 este léptem egy hónap alatt a színházban. A kérdésedre a válasz, hogy fogom-e bírni, természetesen, fogom, hiszen karban tartom magam. Kondícióban vagyok, futok, járok edzeni. Csinálja ezt utánam egy 20 éves!
A Mozartot még jövőre is tudnám énekelni, sőt, még öt év múlva is. Én nem szeretem ezt a fogalmat, hogy szerepkörváltás. Azt gondolom, az az alkotók gyengesége és butasága, ha egy színészt, akiről mindent tudnak, nem mernek beleképzelni egy másfajta karakterbe. Persze, van egy egészséges határ, nyilván nem játszhatnék már Rómeót, de például Benvoliot akár negyven évesen is el lehet énekelni. Ott igazából művészileg fáradtam már el, és a szép emlékeket akartam megőrizni magamban, azt a hihetetlen boldogságot, amit egykor az az előadás nekünk jelentett. Mindannyiunk életében örökre meghatározó időszak volt, mindig hálás leszek érte Keronak.
(Forrás és teljes interjú:operetthu)
