Paul McCartney ma 80 felett jár, mégis ott áll a színpadon, miközben a világ azt kérdezi: hogyan lehet valaki egyszerre legenda és még mindig aktív sztár? És a kellemetlenebb kérdés: vajon ő járt a legjobban a Beatles végével?
Amíg Lennon lázadó ikon lett, Harrison spirituális remete, McCartney csendben építkezett. Új zenekar, új slágerek, új élet. Miközben a rajongók sírtak a Beatles után, Paul már a jövőt írta. Tudatos volt ez? Előre látta, hogy a nosztalgia kevés lesz, és csak az marad életben, aki továbbmegy?
És ott van az örök pletyka: Paul irányítani akart mindent? A zenekaron belüli feszültségek egyik fő oka állítólag az volt, hogy McCartney túl sokat akart beleszólni. Perfekcionizmus vagy hatalomvágy? Zseniális zeneszerző vagy kontrollmániás vezető? A válasz attól függ, kit kérdezünk Lennont vagy a történelemkönyveket.
Aztán jön a legfurcsább helyzet: Paul maradt utoljára. Nem csak életben, hanem reflektorfényben is. Mit jelent ez? Áldás vagy teher? Ő lett a Beatles „hivatalos arca”, a múlt gondnoka, aki eldönti, mi jelenhet meg és mi nem. Vajon mindig mindenki így akarta volna?
És persze a bulvár kedvence: „Paul meghalt 1966-ban.” Abszurd? Igen. De miért pont róla született a világ egyik leghíresebb összeesküvés-elmélete? Talán mert túl tökéletesen túlélte a hatvanas éveket, amikor mások beleroppantak.
Ma McCartney mosolyog, játszik, meghajol. Nem magyarázkodik. Talán tudja: a történelem nem azt kérdezi, ki volt a leglázadóbb, hanem azt, ki maradt talpon.
