Ismét gyermekeivel lépett színpadra Varga Miklós. A fantasztikus hangterjedelemmel bíró énekessel rockzenészként, de színházi előadásokban is gyakran találkozhatott a közönség, most pedig úgy tűnik, lánya és fia is követi őt a pályán. A Varga családot a Talpra, magyar! című rockmusical hozta újra össze, a közös munkáról, a szakma nehézségeiről és kihívásairól Varga Miklóssal beszélgettünk.
– Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulóját egy látványos előadással ünnepelhettük meg, amelyben ön is szerepet kapott. Kit alakított a Talpra, magyar! című rockmusicalben?
– Érdekes volt az első találkozásom ezzel a darabbal, ugyanis először az óriásplakátokon olvastam az előadásról. Addig nem is tudtam róla sokat, míg a stábból fel nem hívtak, hogy szeretnék meghallgatni a lányomat egy castingon. Elkísértem Vivient a válogatásra, ahol megismerkedtünk az alkotókkal. Később a fiamat, Szabolcsot is behívták, a végén pedig én is kaptam egy jelentős szerepet az előadásban. A történet szerint a Nemzeti Színház művészei elmenekülnek Pestről, miután a város osztrák kézre kerül. Én a debreceni színház igazgatóját alakítottam, aki összefogja a társulatot, a debreceni és a budapesti színház egyesülésével ugyanis bemutatják a Bánk Bán című darabot.
– Viviennel és Szabolccsal nem először szerepeltek közös előadásban, hiszen az Itt élned, halnod kell című musicalben már láthatta önöket együtt a közönség. Mit szólt ahhoz, hogy ismét egy színpadon állhatott a gyermekeivel?
– Igen, úgy tűnik, hogy ebből most már trend lesz. Tavaly decemberben szintén az Arénában léptünk színpadra, a dolog pikantériája az volt, hogy Szabi akkor megkapta az én korábbi szerepeimet az Itt élned, halnod kell című musicalben, így ő játszotta például Petőfit, én pedig egy új figurát kaptam. A tavalyi fellépésünk után itt az egyenes folytatás, de ha egyszer egy bolt beindul… Januárban a lányommal szerepeltem egy előadásban: a Rigócsőr királyfi című mesemusicalnek Vivien volt a főszereplője, én pedig az édesapját, az öreg királyt alakíthattam a Veszprémi Petőfi Színházban. Ezek a szerepek mind véletlen egybeesések, és kimondottan büszke vagyok arra, hogy az egészhez semmi közöm sincs! A gyermekeim nem azért kapnak szerepeket, mert Varga Miklós bekerül egy darabba és rábeszéli a rendezőt, hogy vegye be őket is. Vivien, Szabolcs és én is teljesen önálló entitások vagyunk ezen a pályán, a megkeresések külön-külön történtek.
– Az is véletlen volt, hogy a gyermekei ugyanarra a pályára léptek, mint ön?
– Semmiféle szülői ráhatás vagy unszolás nem volt a részünkről. Az ténykérdés, hogy a gyerekeket kiskoruk óta vittük magunkkal koncertekre, fellépésekre, színházi előadásokra, tehát magukba szívhatták ezt a légkört. Amikor megismerkedtek ezzel a műfajjal, sok szempontból nem volt már számukra idegen, otthonosan mozogtak benne. Ez talán nagy könnyebbség lehetett számukra, de a feleségemmel ebbe semmilyen beleszólásunk nem volt, nem gyakoroltunk rájuk nyomást azért, hogy ezt az irányt válasszák. Egyszerűen ez keltette fel az érdeklődési körüket: a gyerekek együtt kezdtek el járni a Petőfi Musical Stúdióba, ahol jó képzést kaptak és az ott töltött idő hozta meg igazán a kedvüket a műfaj iránt.
– Szülőként nehéz vagy könnyű ezt kezelni? Hiszen pontosan tudja, melyek a szakma szépségei és mik a hátulütői…
– Bizonyára nagy segítség számukra, hogy a feleségem és én is hasonló pályán vagyunk, ha valamiben igénylik a segítségünket, természetesen rendelkezésükre állunk. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindez a saját választásuk volt, nem a mi ráhatásunk. Ebből kifolyólag már ismerik a szakma árnyoldalait, amelyeket jó néhányszor meg is tapasztalhattak. Tudják, hogy e műfaj művelése nemcsak fényből és csillogásból áll, hanem olykor keserű csalódásokból, azonkívül nagyon sok munkából és önfeláldozásból. Nem egyszerű hivatás, de ők elkötelezettek, és vállalják a nehézségeket is.
– Ön egy egészen más korszakban vált befutott művésszé. Mit gondol a mai fiatalok esélyeiről?
– Érdekes a felvetés, mert a mi időnkben sokkal kevesebb lehetőség volt a befutásra, a megnyilvánulásra. Nem születtek sztárok máról holnapra, kemény munka állt amögött, ha valaki országosan ismertté vált. Ma ez már egészen máshogy működik. Olykor elegendő egy televíziós műsorfolyam és egyik napról a másikra hihetetlen magasságokba emelkednek a fiatalok. Persze ennek megvan a veszélye is, mivel nagyon felhígult a szakma. Ezért nehezebb is a helyzetük, hiszen azok, akik felkapaszkodnak a csúcsra, pillanatokon belül sajnos ugyanakkorát tudnak esni is. Az a televíziós társaság, amelyik felemelte őket, szervezi a következő műsort, így hamar elengedi a fiatalok kezét, ők pedig nem értik, hogy mi történt velük: az egyik nap még ünnepelt sztárként szólították meg őket az utcán, később pedig nem ismerik meg őket, nem kapnak meghívásokat. Nem állítom, hogy a mai generációnak könnyebb dolga van, mint nekünk. Mi végigjártuk a ranglétrát, hosszú évek alatt értük el a sikert és jó néhányunk, aki alkalmas volt erre a pályára, az itt is maradt. Nem véletlenül vagyunk még mindig „öreg matuzsálemek”, akiket úgy tűnik, hogy nem lehet lerobbantani a színpadról. De emögött rengeteg munka áll. Ma könnyebb befutni, országos ismertségre szert tenni, de sokkal nehezebb megkapaszkodni.
– Ön milyen indíttatásból lett zenész?
– Ennek prózai oka van. Középiskolás koromban észrevettem, hogy az osztálykirándulások alkalmával mindig a barátomra összpontosult a lányok figyelme, amikor leült a tábortűz mellé gitározni. Azt gondoltam, hogyha ez kell ahhoz, hogy a lányok engem is észrevegyenek, akkor megtanulok a hangszeren játszani! Ez történt a kályhánál, az „őskorszakban”, de tréfát félretéve, én nem készültem erre a pályára, nem volt indíttatásom arra, hogy énekes legyek. Elkezdtünk zenélni a középiskolában egy zenekarral, aztán elindultunk egy tehetségkutatón, ahol a zenekar nem jutott tovább, én viszont igen. Ezek után különböző együttesekkel dolgoztam, míg egyre jobb és jobb pozíciókba kerültem.
– Elég sokoldalú előadó, fontos, hogy ma az ember több lábon álljon?
– Természetesen, és ezt a gyerekekkel is megbeszéltük. A mi pályánk olykor olyan, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs. Nem szabad kizárólag erre építeni. Vivien és Szabolcs is el szeretne végezni valamilyen egyetemet, vagy főiskolát, ami nem ehhez a szakmához kötődik. Hogy ez a műfaj később is teremt-e számukra lehetőséget, hogy beszippantja-e őket olyannyira, hogy ez lesz az életcéljuk, az életpályájuk, ez a jövő titka. Ebben ma már senki sem lehet biztos, így mindenképpen szeretnének egy másik irányt is az életükbe, amely alternatív lehetőséget teremthet számukra.
– Az apa-fia vagy az apa-lánya kapcsolat megmutatkozik a próbák során?
– Érdekes, hogy a veszprémi próbák során, amikor a lányommal dolgoztunk együtt, teljesen el tudtunk vonatkoztatni attól, hogy köztünk igen közeli rokonság van. Ott minden tekintetben csak a színpadi munka számított. Persze, Viviennek jó volt, hogy szülőként mellette voltam és nem érezte magát egyedül a próbaidőszak alatt, de a színpadon szigorúan munkakapcsolat volt köztünk.
– Ha fordítva nézzük a dolgot, hazaviszik a munkát?
– Közösen nem szoktunk dolgozni. Szabi szerepelt a Sztárban sztár +1 kicsi című műsorban, elsősorban Vivien segített neki, de természetesen én is ott voltam mellette, ha kikérte a véleményemet. Bevallom, az egy kicsit szokatlan volt, hogy amikor a Talpra, magyar!-ra készültem, Vivi odajött hozzám és segített kikérdezni a szövegemet. Nagyon sok prózai jelenetet kaptam, így nagy könnyebbség volt a forgatókönyv alapján összeolvasni a párbeszédeket. Ezt leszámítva nem jellemző, hogy otthon közösen dolgoznánk.
– Érdekes, hogy ismét egy történelmi előadásban léptek színpadra.
– Az én pályafutásomat végig kísérte a magyar, sőt olykor a világtörténelem is, a szerepeim elsősorban történelmi figurák voltak. Bizonyára az új feladat, a Talpra, magyar! is az eddigi történelmi szerepeimnek köszönhetően talált rám. Ráadásul, nagyon érdekes viszony jelent meg köztünk a musicalben, ugyanis Vivien és Szabolcs a nevelt gyermekeim a darabban, akiket a történet szerint színházigazgatóként befogadtam magamhoz. Ez érzelmileg is hozzátesz ehhez a szerephez.
– Ahogy mondta, úgy látszik, ez most trend lesz, elindult ez a közös „vállalkozás”, terveznek is további közös színpadi munkákat?
– Mi mindig kínosan ügyeltünk arra, hogy tiszteletben tartsuk egymás pályafutását. Így amikor felkértek minket családi címlapfotókra, folyton visszautasítottuk azokat. Úgy gondoltuk, hogy nem helyénvaló az, ha valaki a másik hátán kapaszkodik fel. Ebben az új szituációban azért engedélyezzük a fotókat és a közös interjúkat is, mert a szakma összehozott bennünket, közös produkciókban szerepelünk. A közös fellépést sosem erőltettük, de természetesen nem állunk ellent ezeknek a lehetőségeknek, hiszen azzal csak saját magunknak lőnénk öngólt. Viszont továbbra sincs olyan elképzelésünk, hogy kiadjunk például közös lemezt azért, mert a Varga család szépen énekel együtt. A gyerekek nem is feltétlenül csak ebbe az irányba szeretnének menni. Mindenki végzi a maga dolgát, külön-külön, aztán, ha ismét közös felkérést kapunk, természetesen elfogadjuk.
Borsos Zsuzsanna
