Koltay Gábor a Turay Ida Színházban rendez

A nagyszabású munkáról ismert rendező most Zilahy Lajos Az utolsó szerep című darabjából egy intimebb kiállítású és hangvételű előadást készít. Interjú.

Koltay Gábort filmes munkái mellett, színházi rendezőként az István, a király 1983-as királydombi bemutatóján túl elsősorban történelmi és/vagy vallási tárgyú munkái, valamint operarendezései tették ismertté. Most Zilahy Lajos Az utolsó szerep című darabját állítja színpadra a Turay Ida Színházban. A főbb szerepekben Détár Enikő, Pásztor Máté, Győri Péter, Benkő Péter és Sztárek Andrea látható.

A színdarab rövid története: Klementina tündökletes tehetségű, gyönyörű színésznő, aki szenvedélyes, sodró életet él a nála fiatalabb szerelme, Raul oldalán. Egy ideje nem érzi jól magát, s fölkeresi Kada professzort, a híres belgyógyászt. Az orvos fölismeri a halálos kórt, de eltitkolja szépséges betege előtt az igazságot. Klementina gyanakszik, s elhatározza, hogy külsejét álcázva, mint saját anyja fogja kifaggatni a professzort. A „játék” túl jól sikerül s így megállíthatatlanul elindul az utolsó szerep életrekeltése. De vajon jól teszi-e, vagy van más út?

A rendezőt e-mailben kérdeztük az eddigiektől eltérő jellegű színházi munkáról, a darabhoz való kötődéséről, illetve a hazai politika és közélet második világháború előtti fasizálódásáról.

Többféle előadást rendezett már, ám ezek szinte kivétel nélkül nagyszabású, általában történelmi és/vagy vallási tárgyú produkciók voltak. Az utolsó szerep nagyon nem ilyen. Kié volt a darabválasztás ötlete? Miért vállalta el ennek az intimebb hangvételű darabnak a rendezését?

Az 1935-ben a Nemzeti Színházban bemutatott, Bajor Gizivel, Uray Tivadarral és Ódry Árpáddal fémjelzett darab újrafelfedezése Darvasi Ilona nevéhez fűződik. A rendezésre ő kért fel, amelyet nagy örömmel vállaltam el. Zilahy Lajos a két világháború közötti Magyarország ünnepelt regény- és drámaírója, irodalmi közéleti szereplője, aki az akkori értelmiség progresszív vonulatához tartozott. Legismertebb és legnépszerűbb műve a Halálos tavasz című regény. Bár nevemhez elsősorban kosztümös történelmi filmek és nagyszabású szabadtéri előadások kötődnek, legalább húsz operát rendeztem, többek között az Erkel Színházban, de kőszínházban is dolgoztam a budapesti Thália Színháztól a nagyváradi Szigligeti Színházig bezárólag. Kazimír Károly kérésére a Thália legutolsó, évekig műsoron lévő, éppen 250-szer játszott Mindhalálig Beatles című előadását is én rendeztem. Tehát a repertoár meglehetősen változatos. Az ősbemutató után 83 évvel, megtisztelő részt vállalni egy olyan munkában, amely egy nagyformátumú szerző értékes művének újraálmodása.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen darab másféle rendezői eszközöket igényel. Mennyiben kell másként színpadra állítani egy ilyen darabot?

Nyilvánvaló, hogy a több száz fős nagy történelmi tablók, mint legutóbb például az Esztrád Színház produkciójában a Hősök terén bemutatott Itt élned, halnod kell című zenés játék egészen más rendezői felfogást igényel, mint egy néhány szereplős, intim környezetben játszódó darab. Itt elsősorban nem a látványra, hanem a színészi játékra, a cselekményvezetésre kell koncentrálni.

Mik az eddigi tapasztalatai a próbák közben?

Élvezem a próbafolyamatot, az egymásra épülő jelenetek elemzését, az érzelmileg, pszichológiailag árnyalt szerepek kidolgozásait, a szituációk létrehozását, ahol a legkisebb hangsúlyoknak, gesztusoknak is fontos szerepe van. A szerepeket az igazgató asszony jó érzékkel osztotta ki. Öröm együtt dolgozni a nagyszerű színészekkel, köztük a darab három főszereplőjével. Igazi kihívás Bajor Gizi után megformálni a történet ünnepelt színésznőjének szerepét. Már az első próbák után egyértelművé vált számomra, hogy Détár Enikő sikerrel fog megbirkózni ezzel a feladattal.
A történetben fontos szerepe van egy orvosprofesszornak, akit Ódry Árpád után Győri Péter alakít, aki az előbb említett Mindhalálig Beatles sikerének egyik kovácsa volt. Először dolgozom együtt a harmadik főszereplővel, Pásztor Mátéval, aki a társulat egyik tehetséges tagja. Örülök, hogy együtt dolgozhatom Sztárek Andreával, Nyírő Beával és régi kedves barátommal, Benkő Péterrel. Utóbbi kettővel ugyancsak összeköt a Mindhalálig Beatles egykori sikere. Velük és a produkció többi szereplőjével együtt törekszem arra, hogy a darab színpadra állítása közös szellemi erőfeszítés eredménye legyen, amely elnyeri majd a publikum tetszését. Ez számomra az István, a király 1983-as királydombi bemutatója óta mindig is alapvető szempont.

Van valamiféle személyes vagy alkotói kötődése a darabhoz? Miért érdekes a számára, és miért lehet az a majdani előadás a nézők számára?

Ha úgy tetszik, van személyes kötődésem Zilahy Lajoshoz, hiszen egykori mentorom, Nemeskürty István irodalomtörténésztől sokat hallottam róla. Kétkötetes irodalomtörténetében részletesen elemzi személyét és munkásságát, amelyet soha nem szabad kiszakítani az adott kor körülményeiből és lehetőségeiből. Az olvasópróba elején részletesen bemutattam a társulatnak ezt a jelentős írót. A Tanár úr szerint „szélsőségektől mentes, és a próbáltatások idején becsülettel helytálló, érvényesült, » befutott « író típusa ebből a nemzedékből Zilahy Lajos, aki (…) a háború éveiben bátran szembehelyezkedik a nácizmussal”. A háború után közéleti szerepet is vállalt, de a koalíciós évek végén kényszerűen elhagyja hazáját. A múlt század ’70-es éveinek elején a honvágy olyan mértékben gyötörte, hogy erőteljesen foglalkozott a hazatelepülés gondolatával, amely halála miatt már nem valósulhatott meg.

Egy ilyen darabválasztás azért is fontos, mert nemcsak egy remélhetőleg elgondolkodtató és népszerű előadás lehetőségét vetíti előre, hanem a szerzőre is ráirányítja a figyelmet. Úgy gondolom ugyanis, hogy a szilárd értékek mellett kiálló, azt műveivel, közéleti szerepléseivel képviselni is tudó, az elveit sohasem feladó, a különböző nézetek között kompromisszumos összhangot találni képes írókra, művészekre bizony ma is ugyanolyan szükségünk van, mint korábban. Ezek azok a szándékok, amelyek a darabon túl is megjelennek gondolataimban, de a legfontosabb, hogy jól, és hatásosan bemutassuk a Zilahy által megfogalmazott történetet.

Hogyan látja Zilahy Lajos és számos más, abban a korban alkotó művész emberi helyzetét, akik közül nagyon sokan kisebb-nagyobb mértékben egyetértettek Magyarország fasizálódás irányába tartó politikájával?

Mindenekelőtt tisztázzunk egy fontos dolgot. A két világháború közötti Magyarország története nem a „fasizálódás” irányába mutat. Ezt közel harminc évvel a rendszerváltozás után jó lenne már végre kiirtani a magyar szellemi köztudat egy részéből. Filmjeimmel nagyon sokoldalúan foglalkoztam ezzel a korral, így számomra vitathatatlan, hogy a Trianon utáni másfél évtized bámulatos történelmi fejlődést eredményezett, amikor is hazánk a szakadékba sodort országból a közepesen fejlett európai országok élvonalába emelkedett. Ezt a politikai és társadalmi fejlődést sohasem szabad összekeverni mindazzal, ami 1938 után bekövetkezett, amikor a náci Németország megjelent a határunkon.

Egy ilyen kiélezett politikai helyzetben az értelmiség legjobbjainak reagálása nagyon fontos. Mint korábban idéztem, Zilahy ebben példamutatóan viselkedett. Az általa szerkesztett és valóban szellemi hídként funkcionáló, a Híd című folyóirat 1944 újévi számában (két és fél hónappal a német megszállás előtt) így írt: „Mi, magyar írók, küldetést érzünk abban, hogy minden magyar lélekhez szóljunk osztálykülönbség és politikai pártállásra való tekintet nélkül, mert ha sok válaszfal emelkedik is magyar és magyar közé, e falakon keresztül átszivárog magyarságunk legmélyebb tudatának valamennyiünket összekapcsoló érzése. (…) Mi természetesen Móricz Zsigmond és Szekfű Gyula mellett állottunk lélekben, amikor ők is hídépítők voltak, amikor ők is a magyar munkásság felé mentek, a felé a munkásság felé, amely a magyarság erős és meglepően művelt rétege.” Zilahy is, mint nemzedékének legjobbjai, felismerte, hogy a súlyos társadalmi konfliktusok változásokat sürgetnek. Két és fél hónap után azonban már nem mi döntöttünk sorsunkról.

Mi a véleménye arról, hogy a háború előtti rendszert kiszolgáló írók most díszes kiadású könyvekben vagy a kötelező/ajánlott iskolai olvasmányok között jelennek meg?

Az előzőekben azt hiszem kimerítően válaszoltam erre. Sohasem lesz előre mutató, közös jövőt építő nemzeti egység, ha vagdalkozunk, ha egyes életműveket nem teljességükben elemzünk, pláne, ha ezeket mai tudásunk szerint kiragadjuk valós történelmi közegükből, ha tájékozatlanul és a „megmondó emberek” bemondása alapján a nekünk nem tetsző szerzőket és életműveket egyszerűen lefasisztázunk. Mindenütt a szépet és jót, az értéket kell keresni, nem pedig kisebb vagy nagyobb csoportok kénye-kedve szerint kiradírozni jeles szerzőket a köztudatból.

Ha a kérdés, alig leplezetlenül a Nemzeti Könyvtár sorozatára vonatkozott, akkor leszögezem: a magam részéről üdvözlöm, hogy a magyar irodalom elfeledésre ítélt szerzői, művei is megjelentek ebben, és kellő publicitást kaptak. Ha kirekesztő szenvedélyek nélkül olvassuk végig a címeket, látjuk, hogy egyöntetűen értékek jelentek meg, még ha a szerzők egyike másika az adott történelmi pillanatban mást is gondolt a világról. Az értékeket felmutatni, ütköztetni kell. A szerkesztők amúgy elfogadták javaslatomat, s az egyik utolsó cím, az ugyancsak folyamatosan lefasisztázott nagy erdélyi író, Wass Albert: A funtineli boszorkány című háromkötetes műve lett, amelynek ajánlását örömmel írtam meg, s ebben részletesen kitérek az Ön által felvetett kérdésekre is.

Úgy gondolom azonban, hogy most egy jelentős szerző, elfeledettnek hitt szép és fontos színpadi művéről és a Turay Ida Színház bemutatójáról kellene minél többet beszélnünk, hiszen egy drámaírót, de adott esetben egy rendezőt is elfogulatlanul, művei, alkotásai alapján, nem pedig különböző prekoncepciók szerint kellene megítélni.