Hangja, mint egy döglődő fókáé, de imádjuk

Meryl Streep legújabb, Oscar-esélyes produkciójában a világ legrosszabb énekesnőjének is nevezett Florence Foster Jenkinst kelti életre, de az élete alakítását nyújtó Hugh Grant még a színészistennőre is rátesz egy lapáttal. Ilyennek kéne lennie egy közönségfilmnek.

Van a közönségfilm szónak egy olyan negatív csengése, amely miatt sok filmrajongó elvből lenézi a szélesebb tömegeknek szánt, komikus elemekkel tarkított alkotásokat, pedig ennek a formátumnak is megvan a maga művészete. És ennek az egyik királya a 75 évesen is csúcsformában lévő Stephen Frears.

A leicesteri születésű rendező a hetvenes évek legeleje óta készít filmeket, de elég csak ránézni a millennium óta megjelent címeire – miközben nyilván bűn lenne elfeledkezni az olyan addigi remekműveiről, mint Az én szép kis mosodám, a Veszedelmes viszonyok vagy a Svindlerek. Legkultikusabb alkotását konkrétan 2000-ben tette le: Nick Hornby könyvéből adaptálta a Pop, csajok satöbbit, a zenerajongók alapvetését, ami simán lehetett volna egy elművészkedett rétegfilm (a box office adatok alapján a marketing ilyen irányba félre is ment), de Frears bebizonyította, hogy ért a közönség nyelvén.
Legsikeresebb filmje 2006-ban került a mozikba, a közvetlenül Diana halála után játszódó A királynő II. Erzsébet és a királyi család reakciójával és a frissen megválasztott Tony Blairrel való viszályával foglalkozott (Helen Mirren, Michael Sheen – karriercsúcs alakítások), ami szintén mehetett volna egy modern shakespeare-i lélekdráma felé, de Frearsnek köszönhetően a komoly téma ellenére végig érezni a befogadást segítő könnyedséget. Ahogy a szintén zseniálisan sikerült 2013-as Philomenában is benne volt a szappanopera lehetősége – persze meg kell jegyezni, ő is tud mellélőni: A program című Lance Armstrong-film például elég szájbarágósra sikeredett.

Na, de térjünk rá aktuális filmjére, amivel a kisebb kilengés után újra formába lendült: a Florence Foster Jenkins (Florence – A tökéletlen hang) egy újabb példája azoknak a filmeknek, amiről egy művészmozi-bérletes az első kínosabb jelenet után simán kimenekül, pedig olyan odaadással van összerakva az egész, minden alkotó részéről, hogy simán megéri szemet hunyni afelett a néhány tényleg nem túl finom pillanat felett.
Ha valaki csak a film megnézését követően néz utána a történetnek, valószínűleg el sem hiszi, hogy amit addig látott, az egy valós sztori volt: pedig Florence Foster Jenkins tényleg nem kitalált alak, ráadásul a húszas-negyvenes években működő öndeklarált énekesnő neve és munkássága sokkal inkább fennmaradt, mint néhány profi kortársáé. Foster Jenkins beleszületett az arisztokrata-létbe, a századfordulón pedig New Yorkba költözve élhette ki minden társasági vágyát: operaklubokat hozott létre, ahol a saját kis közönsége előtt tarthatta első előadásait – fülsüketítő hamissággal és rémes francia/olasz kiejtéssel.
Az egyik ilyen létesítményben, a Verdi Clubban kezdődik a film, de először nem is Florence-szel (Meryl Streep), hanem élete második férjével, St. Clair Bayfielddel (Hugh Grant) találkozunk – a feleségéhez hasonlóan tehetséges színész monológokat ad elő, majd tableau vivant-okat, vagyis színpadon, emberek segítségével megjelenített festményeket mutatnak be. A több száz fős közönség pedig csak tapsol és ámuldozik – persze, hiszen a tehetős asszony bőkezűen támogat mindenféle művészeti kezdeményezést.

Florence első áriájának felcsendüléséig azonban majdnem a film feléig kell várni: Frears a háborús filmek feszültségkeltő, kivárós ritmusában ereszti ránk a borzalmas hangokat – mire a címszereplő először énekel, már rég megkedveltük, és így nehéz igazán jóízűen nevetni a szerencsétlenkedésén, ahogy teszik azt sokan a háta mögött. De szigorúan csak a háta mögött – az opportunista közönség mellett St. Clair is hatalmas energiákat fektet a látszat fenntartásában, így a negatív hangok nagyon sokáig nem jutnak el Florence-hez.

Meryl Streep egy istennő – ez eddig sem volt kérdéses, de hogy egy olyan énekadottságokkal is megáldott valaki, mint ő, hogy tudja ilyen hihetően adni a tehetségesek klubjából csúnyán kihagyott, döglődő fókához hasonló hangokkal operáló, mégis szerethető asszonyt, az egyszerűen lenyűgöző. A karakterét zongorán kísérő, a szintjére lealacsonyodni kénytelen, törékeny zsenit alakító Simon Helberg pedig újra ráébresztett arra, milyen kár, hogy a kiégett Agymenők című sorozatban ragadva nem tud más szerepekben kiteljesedni.

De a Florence igazi sztárja az élete első Oscar-jelölésére reálisan is esélyes Hugh Grant, akinek nagyon rég nem volt lehetősége egy ilyen ambivalens karaktert játszania: St. Clair simán tűnhet a film „főgonoszának”, mint az a férfi, aki minden bizonnyal a pénze miatt vette feleségül a nála hét évvel idősebb (száz évvel ezelőtt ez nagy szó volt) Florence-t, kábé kitartottként élt mellette fényűző életet, ráadásul a jóéjtpuszi után már ment is a barátnőjéhez. Ugyanakkor ő volt az is, aki a végsőkig kiállt mellette, és könnyen lehet, hogy ő volt az egyetlen, aki látta Florence igaz, végtelenül jó lelkét és hatalmas szívét, ezért képes volt bármeddig elmenni, hogy megvédje őt a külső hangoktól.